Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-03-26 / 13. szám

íme, esetek : Faeladás a rezulán. Összejön a közbirtokosság gyűlése megbeszélni az eladás módozatait. Kik vágták ki a fát? többnyire oroszok. De ilyeneket olyanok is kaptak — tehát ingyen munkaerőt —, a kiknek senkijük sincs a harczmezőn. Viszont van egy pár olyan nyomorult asszony, a ki betegség és anyagi tehetség hiányában még oroszt se küldhetett a harcztéren szenvedő ura helyett. Úgy, de fára nekik is szükségük van. Mit csináljunk hát ezekkel a szerencsétlenekkel ? Talán itt volna a helye, hogy némi testvéri szeretetet gyakoroljunk ? S felel a háborúban mit sem szenvedő kisded csapata : Drágábban kapják. * Ha hadisegély nem volna . . .! De mivel vau — hajrá! Kimutatni a legirígyebb Árgus-szemmel minden úgynevezett igazságtalanságot! Hogyan kaphat ez ennyit, mikor élt így meg így . . . ? Majd bemondom én annak a jegyzőnek, szolgabírónak, alispánnak! Másnap már kopogtat az ajtókon. S ha leütnek a máséból is, ki van elégítve benne a Sátán. Ha nem: az öklét rázza . . . * Nagyon megjegyezhették maguknak, hogy Jézus Krisztus világosságába helyeztem egy alkalommal az egykét is. Dermedten ültek asszonyaim a padokban. Hiszen regéket tudnak egymásról. De megragadt azok emlékében is, a kik becsületesek maradtak. Ilyen is akad. Mert íme, járom a falut. A liszt- és gabonakészletet írom össze az állam számára. Bekopogtatok, többek között, egy családhoz. Tudom nehéz anyagi helyzetüket. Tudom,- hogy tele a ház orgonasípokkal. S tudom előre, hogy búzakészletük a hátralévő idő felére se elég. Az adósságteher mint valami sötét szárny terül rá a házra. A két kenyérkereső harcztéren. Egyik már el is esett. S rám néz a törődött nagyanya — hogy majd a szívem szakad ki — egy sötét, küzködő élet minden keserű szemrehányásával: — No, Tisztelendő Uram, itt van gyerök ! . . . * Szép, piros téglából rakott ház, piros téglákból rakott istálló-pajta. Gyönyörű „örökség". Gyönyörű jószágok. Gyönyörű, messzenyúló szántóföldek. Lisztfölösleg bőven a jövő aratásig. Konyhájuk illata messzire elszáll. Két testvércsalád lakja a házat. A két házaspárnak volt egy fia. Volt több is. De egyszerre mindig csak egy. Ha az az egy meghalt, született újra egy. De mindig csak egy. Az az egy is elesett . . . * Iskolás-fiúk játszanak. Sehol olyan szenvedéllyel nem tudnak játszani, mint ezek az én fiaim. Csak baranyai ember tudja, mit jelent egy nyílpuska, vagy egy kóczpuska, vízipuska a gyerek kezében. Hogy mi az a „kópis", az az elhajló végű dorong, a mivel ütik a fakarikát. Néha ablaknak is repül. Annál nagyobb hát az izgalom. Csak baranyai ember tudja, mi az a „zsupósdi". Mi az a katonásdi? — Király, adj katonát! — Nem adok. — Ha nem adó, szakasztok. S a következő pillanatban már repül mint a nyíl valaki a gyermekkarokból font láncznak. Van aztán czivódás is. Hogyne volna gyerekek között! Egy ilyen czivódást hallgat végig egy fiatal aszszonyom. S a czivódás után másod-, vagy harmadnapra elmondja nekem az esetet: — De hogy az a gyerök még azt mondta a másiknak : Te, ne beszélj úgy, mer nem mégy be a Jézus kegyelmibe . . . * Odakinn járok a határban. Magam is majdnem olyanformán vagyok, mint az a rét ott a lábam alatt. A kegyetlen ősz, meg a tél elvitte minden virágát. Csak egy pár didergő, fehér kis százszorszépet hagyott. Előttem háromszáz lépésre a kis falu fehér tornyával. Túl a falun észak felől valami szokatlanul sötét felhőtömeg. Befogja az egész nyugat-északi látóhatárt, mint valami komor, rideg háttér. A fekete háttérbe jegenyék sora ékelődik. Mintha valami nagy-nagy kéz ecseteket mártana fekete festékbe. Vagy mintha őrszemül állanának ott a kis falu, meg a nagy-nagy sötétség között. Keletről halvány napsugár kukkan ki a felhők közül. Mintha sárga, meleg fénye megsimogatná azokat az őröket. S mintha megsimogatná az én lázas, szomorú homlokomat is. Beszél egy eljövendő, sugarasabb „királyság" eljöveteléről. A mikor nem lóg az a nagy feketeség ott a nagyvárosok fölött, ott a'z egész, bűneiben pusztuló, pusztulásaiban is sírig szeretett, szegény Magyarország fölött... Mikor Uram, — mikor?... „Jeruzsálem, Jeruzsálem, — hányszor akartam... — Te nem akartad..." Kiss Géza. BELFÖLD. „Senki gyermekei," Az audiatur et altéra pars elve alapján kérek szót! Nem tudom elhallgatni azt a sok jeremiádot, a mit most egyházi lapjaink írnak a mi nyomorgásunkról. Különösen megütköztem a „több ref. lelkész" fenti czím alatt e Lap 12-ik számában közölt czikke felett. 37-ik éve, hogy szolgálok; de én még nyomorgó ref. papot nem láttam. Szegényt láttam eleget, de nyomorral küzdőt még nem. Ha olyat láttam, a ki pénzzavarba került, arra is rájöttem, hogy annak legtöbbször maga volt az oka. A privát passziói: utazás, kártya, vendégeskedés, fényűzés stb. juttatták zavarba. Ellenben olyat igen sokat láttam, a ki semmi vagy csak kevés vagyonnal kezdte és nemcsak gyermekeit neveltette föl, hanem vagyont is hagyott hátra. Még a kongnia s kor-