Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)
1916-03-19 / 12. szám
A SENKI GYERMEKEI. Minden különösebb bevezetés nélkül, egész rapszodikusan bocsátjuk előre, hogy mi, református lelkipásztorok, vagyunk a senki gyermekei. Az istengyermeki méltóság mellett' ezt a kevésbbé megtisztelőt a világ adja most nekünk. Most, a mikor még az útkaparóknak nyomorúságát is megértik, a református lelkipásztorokét nem veszi észre senki. Az állam a szerencsétlenül alkalmazott „paritás", vagy mi miatt egyszerűen napirendre tér jelen mostoha sorsunk felett. Anyaszentegyházunk egyeteme a „ nincs fedezet "-féle válaszokkal adja ki utunkat. Az eklézsiák nagy részében, hol a nép szűkkeblűsége, rövidlátása és hálátlansága nem épen új dolog, különös elszántságra van szükség, hogy meg merjük koczkáztatni a keserves kérést: adjatok. A hol meg egyáltalán nincsen miből adni, ott csakugyan hallgatni kell, mert gyűjtést indíttatni a gyülekezetben a megszorult lelkészcsalád számára — egyszerűen lehetetlen. Erkölcsileg lehetetlen . . . Nem adunk tanácsokat, nem szolgáltatunk terveket arra nézve, hogy miből fedeztessék az a bizonyos drágasági pótlék. Tervekben, tanácsokban, matematikai számításokban úgy sincs már hiány. De szeretnők belekiáltani a világba, belekiáltani azt a szomorú valóságot, a mit sokan nem igen akarnak megérteni, hogy legalább ezer református lelkészcsalád valósággal nyomorog. Ezer református lelkészcsaládon nem lehet már oly hamar segíteni, hogy e segítség egy kicsit későn ne lenne. Nem akarunk most érdemeinkre hivatkozni, nem hányjuk fel szolgálatunk értékét. Az érdemek borostyánja most klizdő és vérző hőseink homlokát ékesítse. De megmerjük mégis kérdezni: nem volna-e emberséges, sőt istenes dolog reánk is tekinteni e nehéz időkben? Egy igazán megértő szív mikor fordul már a mi nyomorúságunk felé ? Ez a komoly megértés már majdnem a megoldás lenne, mert csak a megértő szívből támadhat jóakarat, az akaratnak ereje pedig a lehetetlennel is megbirkózik. A segélykiáltásra miért nem jön hát ez a felemelő válasz: ne maradjunk süketek, menjünk és cselekedjünk, vigyünk egy kis könnyebbséget azokba a tisztes hajlékokba, hol az Úr szolgáinak, a magyar nemzet felkent apostolainak lelke az övéiért való keserves gond miatt gyötrődik. Hol van az erős, kinek szíve, hatalma, bátorsága is van ránk hallgatni, rajtunk segíteni? Hol a bölcs, ki tud nekünk olyan választ adni, hogy válasza már maga a kész segedelem legyen? Az, a mit eddig tapasztaltunk és hallottunk, nem valami biztató. Helyzetünk felette nehéz, de a mivel elelintózgetik panaszunkat, az csak olyan könnyen odavetett, üres szó. Igazi megértésnek nyomaival nem igen találkozhatunk. Fejünk a gondoktól szédül. A mindennapiért, családunk fenntartásáért való súlyos aggodalmunk számlák számontartása közben idegrendszerünk őrlődik, életörömünk pusztul, eszményeink elhomályosodnak szemünk előtt, Segítséget várunk! Hívják e segítséget drágasági, vagy családi pótléknak, hívják hadisegélynek, mindegy, csak jöjjön mielőbb! Lágymeleg sopánkodás, leereszkedő sajnálkozás nem lehet komoly válasz a mi segélykiáltásunkra. S ha ezt szánták volna nekünk válaszul, akkor mi ebből nem értenénk ki mást, mint azt a keserves megaláztatást, hogy mi, lelkipásztorok, értéktelen szolgálatunkkal, meddő életünkkel senki gyermekei vagyunk. Több református lelkész. GONDOLATOK. — A magyar evangéliumi nőegyesiiletek nemzeti szövetsége konferencziájával kapcsolatbau. — Örömmel engedünk a Nagytiszteletű szerkesztő úr azon szíves felszólításának, hogy számoljunk be a Prot. Egyh. és Isk. Lapban is konferencziánkról. Hogy mind ez ideig nem kopogtattunk magunktól ís a szerkesztőség ajtaján — a szíves fogadtatás jóleső tudatában —, annak oka konferencziánk első eredménye, lelkünk mély magába szállása: „vigyázzatok és imádkozzatok..." Ez természetes, hisz' a munkamező óriási perspektívája, a kötelességek tömege, az Úr Isten kitüntető kegyelméből a reánkbízottakkal szemben való komoly kötelesség érzete kell hogy a lelkesedés fellángolásai után felébressze bennünk a-magunk mérlegelését s ez kicsinységünket és gyengeségünket tárja elibénk. Vigyázzunk, de imádkozzunk és azután „mindenre van erőnk a Krisztus által ..." A programmszámokról és a konferenczia külső lefolyásáról már történt megemlékezés a „Hírek" cz. rovatban, itt tehát inkább a lelkünkben felmerült gondolatokról szólunk. A „nemzeti szövetség" nagyjelentőségű eszméjét és az ezen alapon kifejthető egyetemes munka ügyét eddig csak néhány komoly, széles látókörű női lélek vitte imáiban az Úr elé. JJtazótitkárra van itt is szükség, a ki külön a nemzeti szövetség dolgait intézze, így lehet azután igazán „nemzeti" munkáról szó, a melynek három irányba kellene hatni és három társadalmi osztály evangéliumi alapon álló nőit egyesíteni egy erős, jelentőségteljes szövetségben. Az eddigi evangéliumi alapon álló nőegyesületek tagjai túlnyomóan a középosztályból kerültek ki. És egy-egy ilyen nemzeti szövetségi konferenczián érezzük csak igazán, hogy mit jelent az, ha időnkint összegyűlve betekintést nyernek egymás életébe és munkájába mind a három társadalmi osztály női. Az idén történt meg először, hogy tisztán a magyar földműves osztály asszonyaiból alakult egyesület kérte felvételét a nemzeti szövetségbe Mindannyiunkra mély hatást gyakorolt az a kedves szerénységgel párosult komoly méltóság, a mellyel elfoglalta helyét a felszólításra az egyik küldött az egyesületek működéséről beszámoló elnökök és titkárok sorában. A fekete kendővel keretezett szelíd arcz szent kötelességérzetet keltett lel-