Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1916 (59. évfolyam, 1-53. szám)

1916-03-12 / 11. szám

olyan, a ki bizonyos években csak az alsó négy osztályban tanit. Az elemi iskolák számára válasszon az egyház vallástanítókat a legkiválóbb tanítók vagy tanítónők közül, a kiknek számára tartson egy évi vallástanítói tanfolyamot;

a kiknek a fizetése azután legyen egyenlő a fővárosi tanítókéval. A vallástanároktól, ha a régiektől nem is, de az ezután megválasztandóktól követeljék meg a vallástanári vizsgát, ha még életben marad ez a szörnyszülött. A költségvetésben megnagyobbodnék az összeg, de idővel akadna végrendelkező, a ki alapítványt tenne erre a czélra is épen úgy, mint a gimnázium fenntartására. A fővárosban gyűjtést is indíthatna a presbitérium, lehetetlen, hogy a szülők érzéketlenek maradnának a kéréssel szemben. A vallástanárok épen úgy, mint a felekezeti iskolai vallástanárok a tanári nyugdíjintézetnek lehetnének tagjai. Az egész országban nem sok a nem felekezeti iskolákban tanító vallástanárok száma, minden különös nehézség nélkül áttehetők volnának a lelkészi nyugdíjintézet kebeléből a tanári nyugdíjintézetbe! Ez azért volna szükséges, mert a 40 évi „hitoktatói" szolgálat után alig fogja valamelyik élvezni a lelkészi nyugdíjat. Eloszlanék így az „alsóbb papság" lassankint testet öltő kísértete, megszűnnék több értékes munkás nyomasztó, igazságtalan társadalmi nyomorúsága. A ker. egyház megoldja a szocziális problémát, ezt hirdetjük élő szóval és írásban, prédikáljuk a szószékeken, tanítják a „hitoktatók" az iskolákban. Igazat beszélünk és írunk-e? Dr. Patay Pál. „A JÉZUSTÁRSASÁG JOGÁLLÁSA MAGYARORSZÁGON." — Válasz dr. Kniety Károly egyetemi professzornak. — Múltkori rövid hozzászólásunkkal le kívántuk zárni a jezsuita kérdés körül megindult vitát. Dr. Kmety Károlynak, a budapesti tud. egyetem közjog-professzorának a vitába való beleszólása azonban, mely a „Magyar Kultúra" márcz. 5-iki számában jelent meg, kötelességünkké teszi, hogy még egyszer visszatérjünk erre a kérdésre. Nemcsak szavainak súlya, de a hozzáfűző legőszintébb tanítványi és baráti tisztelet is kötelességünkké teszi ezt. Mindenekelőtt hálás köszönetünket tolmácsoljuk néki a nevezett lapban ugyancsak „lesajnált" és „befeketített" személyünkkel kapcsolatos kitüntető szavaiért, azután azért, hogy a meglehetősen szenvedélyessé vált vitát visszaemelte a szigorú tárgyilagosság magaslatára és előkelő hangjával megmutatta a „Magyar Kultura" szerkesztőségének, hogy miként lehetett és kellett volna nékik is ezt a kérdést tárgyalniok. A dolog érdemére térve, mindenekelőtt egy félreértést kell eloszlatnunk. Távol áll tőlünk, mintha véle is kapcsolatban azt állítottuk volna, hogy közjogi és \ egyházjogi írók is osztozkodnak abban a nézetünkben, hogy a jezsuita rend minden törvényes jogalap nélkül tartózkodik hazánkban. Csak azt mondottuk, hogy azok a örvények, a melyekre álláspontunkat fölépítjük, „kath. egyházjogászok, közjogászok egybehangzó véleménye szerint ma is érvényben vannak". Az 1715:102. t.-cz. érvényben lételére értettük ezt elsősorban s nagyon örvendünk, hogy Kmety professzor ennek értelmezésével kapcsolatban kijelenti, hogy „Szívesen konczedálom azt, sőt magam is úgy tartom, hogy igazsága van tisztelt kollégámnak abban, hogy a szerzetesrendek jogi állásának minden vonatkozásában való teljességéhez és érvényesüléséhez országunkban nem elegendő maga a legfőbb kegyúr részéről való bebocsájtásuk, illetőleg bejövetelük, hanem ezen jogállás megteremtéséhez a törvénybe czikkelyezés, az országgyűlési reczipiálás és stabilizálás is megkívántatik". Nagy elégtételünkre szolgál, hogy ezt az álláspontot ugyanannak a lapnak a vezetőhelyén vallja, a mely olyan erős támadásban részesített minket ugyanezért. A jezsuiták magyarországi jogállása tekintetében azonban már a miénktől egészen eltérő véleményen van Kmety professzor. Azt vallja, hogy a jezsuita rendet teljes alkotmányjogi erővel beczikkelyező, reczipiáló 1687:20. t.-cz. ma is élő: nemcsak érvényes, hanem hatályos törvény is. A magyar alkotmányos fölfogás nem ismerheti el szerinte azt, hogy „a Jézustársaság életében az 1773. évi pápai bulla következtében beállott ideiglenes szünet az 1687:20. t.-cz.-et lerontotta volna, hogy ilyen törvényrontó erőt a királyi piacettel való ellátás adhatott volna annak a bullának". Szerinte az 1814-ben új életre keltett jezsuita rend „nem legitim jogutód, hanem ugyanazon jogalany", melyet épen ezért ugyanaz a jogosítás illet meg. A reczipiáló törvény szerintünk nem tekinthető hatályos : ma is élő törvénynek. Ugyanis XIV. Kelemennek 1773-iki brévéje nem ideiglenesen függesztette föl, hanem örök időkre eltörölte a jezsuita rendet és excommunicatio terhe alatt megtiltotta, hogy bárki is merjen ez ellen beszélni, írni vagy ennek ellene szegülni. Ez a pápai bréve az akkori magyar király piacetjét is elnyerte, miáltal hazánkban is jogerőre emelkedett. Minthogy ilyen módon a pápa teljes hatalmából kifolyólag történt föloszlatás és a magyar király piacetje következtében végérvényesen megszűnt hazánkban is az a jogalany, a melyre az 1687 :20. t.-cz. vonatkozott, ez a reczipiáló törvény elavulttá, tárgytalanná: hatálytalanná lett. A 41 év múlva: 1814-ben VII. Piustól új életre keltett rend nem ugyanaz a jogalany többé, hanem ilj jogalany, bár szervezete és czélja ugyanaz is. Ugyanaz a jogalany csak ak vor lehetne, ha XIV. Kelemen csupán fölfüggesztette volna bizonyos időre a rendet, nem pedig örök időkre föloszlatta volna. Bármely, a megszűnése után csak néhány év múlva is újból működni kezdő társaság nem ugyanaz a jogalany többé, hanem új. Hogy lehetne tehát ugyanaz a jogalany egy végérvényesen megszüntetett, de 41 év múlva új életre keltett társaság, mely nem is 41, hanem kerek 80 esztendő múlva lépi csak át újra egy ország határát? Sem a magyar államnak az új életre keltés idejében működő hatalmi tényezői, sem ők maguk nem tekintették magukat ugyanannak a jogalanynak. Ha az államhatalom annak tekintette volna őket, rögtön visszatérhettek volna hazánkba, sőt vissza kellett volna kapniok a föloszlatásuk alkalmával elvett vagyonukat, ép úgy, mint a hogy a jezsuita rend új életre keltése idején uralkodó I. Ferencz 1802-ben nemcsak helyet engedett az országban a LI. Józseftől kiűzött benczés, premontrei és cziszterczita rendeknek, hanem elfoglalt javaikat is visszaadta. Az új életre .keltett jezsuiták se tekintették magukat ugyanannak a jogalanynak, különben nyomban vissza-