Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-02-21 / 8. szám

kárba vész. Pedig csakugyan jól hozzákészültünk. Minden harmadik fiatal ember, minden tiszta öltözetű leány vöröskeresztes karszalagot viselt, vagy vörös félholdast, ha az ifjú véletlenül török volt. De csakhamar rájöttünk, hogy ezzel a jelvénnyel bosszantó módon visszaélnek. Egy csomó fiatal ember — kiknek voltaképen az etappennél kellett volna szolgálni — a betegápoló jelvény segítségével kibújt a szolgálat alól. A kiknek meg magatartásuk politikai szempontból felette gyanúsnak látszott, karszalaggal fitogtatták a Habsburgokhoz való hűségüket. A foglyok udvarán láttam egy úgynevezett diákot idegesen fel s alá járkálni, kinek hosszú haja már az első pillantásra elárulta russofil érzelmeit, de már másnap ennek a karján is ott kevélykedet a vöröskeresztes s/.alag. De nem sokáig tartott hivalkodása. Illetékes helyen utána jártam, hogy a jelvényt levegyék róla. Azután egy csomó, nem épen jóhírü hölgy is egykettőre irgalmas nővérré szépült s a haza szolgálatába állott. Szóval nagytakarításra volt szükség, míg a vöröskereszt „sport" elmúlt. A sebesültek nem akarnak érkezni. Csak egy pár reumatikus beteg fekszik a magánkórházban. Nyeldesik az aszpirint, a salycilport, mikor kilábalnak, mennek a frontra, két hét múlva már megint csak itt vannak. No de végre megérkezik a sebesültszállító vonat. Este, úgy JO óra tájban. Várja a fél város. A vonat lépcsőjén állanak az elmaradhatatlan „hivatalosok". A gazdag törökök odaadták hintóikat. Elegáns hintók előtt girhes gebék, mert az értékes lovak régen Szerbiába vándoroltak. Lámpa- meg fáklyafény mellett rakják ki a nehéz sebesülteket. Fent a katonakórháznál külön feljárót építettek könnyebbség okáért. Borzasztó piszkosak? szegényekről szinte lerí a nyomorúság. Valaki azon csodálkozik, hogy nem hallani egy jajszót, vagy sóhajtást. De én tudom, miért nem. Ezek az emberek oly őrületes módon szenvedtek, éheztek, fáztak, hogy szinte megváltás volt, a golyó, mikor eltalálta őket. Most ágyba kerülnek, enni kapnak, bekötözik őket. Vágyuk teljesül. Néhány nap múlva haldoklóhoz hívnak. Egy magyar honvédkáplárt kellene úrvacsorázlatnom. Nagy súlyt helyeznek arra, hogy senki se haljon meg „feloldozás" nélkül. E czélra külön rovat szerepel a katonák halotti anyakönyvében. Nagy bajban vagyok. A haldokló nem tud egy árva szót németül, én meg egy kukkot se magyarul. A ki ezekben az országokban nem lakott, nem is sejti, mekkora csapás egy országra a tizenkétnyelvűség. No de épen jön egy magyar orvos. Ez aztán lefordítja szóról szóra a liturgiát, mit a beteg halkan ismétel. Olvasás közben rövidebbre fogom, változtatok a liturgián, mert a tolmács zsidó. Minden másnap jön a sebesültszállító katonavonat. Nem kíváncsi már senki. Este 11 óra tájban dobogást hallani a feljárón, csoszognak, kopognak. Mi történt? Mondják, megint sebesültek érkeztek. Vagy úgy! Az ágyban a másik oldalukra fordulnak az emberek. . Hozzáfogok a kórházak látogatásához. A zárdaiskolában, trappista-kolostorban, szerb iskolában, mindenütt sebesültek. Köztük száz prot., de valamennyi majd mind magyar. Érzem, hogy szíves szeretettel kellene hozzájuk férkőznöm, szóba kellene velők elegyedni, de sajnos, nem tudok. írtam már magyar könyvekért, bibliákért, ki akarom köztük osztani. De van itt elég német is, többnyire magyarországi svábok. Mikor valamelyik terembe belépek, rendesen meg szoktam kérdezni: vannak-e itt németek ? Hamarosan jelentkeznek s csakhamar összebarátkozunk. Nem nézem azt, ki a protestáns, katholikus, vagy zsidó. Majd hitsorsosaim után érdeklődöm, az evangélikusok, reformátusok után. Az előbbiek lutheránusok, s mindkettő élesen megkülönbözteti magát a másiktól. Én itt mindkét felekezetet képviselem, hivatalból is, érzelmi közösségből kifolyólag is. A katonakórházban külön épületet rendeztek be a tífuszos betegek részére. Tele van egészen. Az ajtóra ráírták: Tilos a bemenet. Nekem be szabad menni, a mikor csak akarok, el is járok gyakran. Ezren felül levő beteg közül idáig nem halt meg több tizenötnél. Tisztelettel kell meghajolnunk az orvosok gondossága előtt. A tífuszos osztályon fekszik egy német katholikus. Meg is sebesült, tifuszos is, tüdőgyulladása is vaií. A felesége ápolja. Sikerült kieszközölnöm, hogy az aszszony is a körház konyhájáról kapjon menázsit. Három napig éhezett, de azért nem volt szabad elhagyni a járvány kórházat. A szegény németet tegnap eltemettük. Hat héten keresztül ápolta felesége éjjel nappal. Hat hétig nem feküdt ágyban, összetett két széket, katonaköpenyeget terített magára, úgy aludt. Bizonnyal mondom, igazi hős ez az asszony. Vaskereszt helyett fakeresztet állítottak feje fölé a mi katona-temetőnkben. Nemrégiben egy tótot kellett úrvacsoráztatnom. Az én védőszárnyam alá menekült, kilépett trappista barát volt a tolmács. Szegény nagyon örült egy tót imádságos könyvnek. 0 is kint pihen már a katona-temetőben. Ez a szegény sebesült egész csontvázzá száradt össze. Hastífuszban pusztult el. A sírnál azt mondták, csak a csontja, bőre van meg, olyan sovány, mint Krisztus Urunk. Azon vagyok, hogy a katonák unalmát elűzzem szellemi táplálékkal. Sok iratot osztok ld közöttük különféle nyelven. Arra is törekszem, hogy a másvallásúak kezébe felekezeti szempontból közömbös olvasmányok kerüljenek. A trappisták mégis neheztelnek. Mostanában egy német katholikust találtam elmélyedve az újtestamentom olvasásában. Budapesten szerezte húsz krajczárért, Egészen boldoggá tette a könyv, a melyről azelőtt sejtelme sem volt, a melyet olyan „csudálatos" szép olvasni, oda nem adná egy világért, pedig a többiek azt mondták neki, de bizony rossz könyv az. Bajos is, bonyodalmas is a betegekkel való érintkezésem. Itt van egy evangélikus magyar, beszédbe ereszkedem vele. Egy német tolmácsolja a beszélgetést. Igen ám, de ennek meg a szája padlását lőtték keresztül, úa:v. hogy őt meg egy néniet-cseh pajtása érti meg, a