Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-02-21 / 8. szám

van. Február 12-én pedig Ischl-t kerestem fel, miután egy salzburgi magyar katonától úgy értesültem, hogy Ischlben sok magyar, s köztük sok protestáns is van. Szerencsétlenségemre azonban épen odaérkezésem előtt való napon a magyarok legnagyobb részét hazavitték s így sokkal kevesebb embert találtam, mint hogy ha két nappal előbb megyek. Az ilyet azonban nem lehet előre kiszámítani, még kevésbbé megtudni. Minden ilyen intézkedés gyorsan történik. Egv felvidéki ref. tanító azonban még volt ott s miután már jól ismerte az összes kórházakat, vele együtt mentem el mindenfelé. 0 játszotta egy ünnepély alkalmával az ischli r. kath. templomban a magyar himnuszt. Ischlben, de általában mindenütt, a magyar betegeket nagyon szeretik. Egy főorvos maga mondta nekem, hogy a „magyar transzporténak nagyon örül s az ápolónők is a mieinket sokkal szívesebben ápolják, mint pl. a cseheket. Hogy milyenek lehetnek a cseh katonák, arra nézve egy nagyon jellemző levélrészletet kell itt, a czímzett szíves enyedélyóvel, közölnöm. Egy morvaországi evang. papnak a felesége jó barátságban van egy dúsgazdag csehországi német gyártulajdonos feleségével, a ki a maga villájában szép kis kórházat rendezett be sebesültek számára. Ez az asszony, januárban, a többek közt ezeket írta barátnőjének: „. . . A mi embereink száma úgy 50—80 körül ingadozik és köztük mindenféle nemzetiség képviselve van. így aztán különféle tapasztalatokat is tesz az ember. A legderekabbak és leghálásabbak voltak mindig a magyarok. És ha elégedetlen és renitens elemek is akadtak néha, ezek kivétel nélkül mindig a csehek közül kerültek ki . . ." Valóban, szebb bizonyítványt nem is lehetne a mi fiainkról kiállítani. És így lehet megérteni azokat az ápolónőket is, a kiknek mindig az az óhajtásuk, hogy csak cseh betegeket ne kapjanak. Ezért mondta nekem is egy ápolónő tréfásan: „Ha csehek jönnek, biztosítom, hogy hamar meg fognak gyógyulni!" Ez pedig azt jelenti, hogy a cseheket minél előbb gyógyultaknak fogják nyilvánítani, hogy csak vigyék őket minél előbb másfelé. Kedvesek azok a levelek is, a melyeket néha az általam meglátogatott városokból kapok. Egy prágai levél pl. a magyar ref. katonákról ezeket írja: „A debreczeni Vasárnap cz. lapnak nagyon jó hasznát veszem, a mikor látogatjuk a sebesülteket. Épen ma megint sok reformátust találtam. Azonkívül a körútakon és egy katonaolvasóteremben, a hová hetenkint eljárok a magyarokkal beszélgetni, az „Igaz Gyöngyök" és a „Vasárnap" szívesen látott olvasmányok" . . . Egy ref. ápolónő az egyik legnagyobb prágai kórházból ezeket írja a magyarokról: „Még mindig elég sok a református a mi osztályunkon. Két hét óta kapom a „Vasárnap"-ot is, minden héten 10 számot, a melyet szintén önnek köszönök. így aztán minden szobába elmehetek osztogatni őket. Ezáltal pedig jobban meg is ismerhetem a magyar betegeket. Mindig nagy örömmel fogadnak és valahányszor jövök, mindig „Református Ujság"-ot akarnak" . . . Egy más alkalommai ugyanaz az ápolónő így ír: „. . . A magyar füzeteket, a melyeket az ön segítségével Budapestről kaptam, nagyon köszönöm. Wolf lelkész úr is adott egy nagy csomagot. Igazán szerettem volna, ha látta volna azt az örömöt, a mely honfitársait elfogta akkor, a mikor nekik ezeket a küldeményeket a szobákban szétosztottam. Azokat a kis Koszorú-füzeteket, a melyeket még Ön adott nekem, Halász kérte kölcsön legelőször és mind a vánkosa alá rejtette. Igen gyakran szegény Eszenyinek is olvas fel belőle s ha készen vannak, tovább adják a füzeteket másoknak. Este, ha nincs más dolgunk, odaülünk néha melléjük, s ők megpróbálnak bennünket, ápolónőket, magyarul tanítani; de persze az első kísérletnél már kinevetnek bennünket mindnyájan ..." Ezeket az idézeteket pedig csak azért hoztam itt fel, hogy lássák, miszerint iratainknak nagyon is megvan a népszerűsége és jelentősége az idegen kórházakban, csak legyen mindenütt valaki, a ki terjesztésükre vállalkozik. Innsbruckban a térparancsnokságon kívül, szokásom szerint, a prot. lelkészt kerestem fel legelőször. Arnold Wehrenfennig-nek hívják. Nagyon örült jövetelemnek, mert január 1-je óta káplán nélkül van s a tömérdek vallásóra s filiák miatt nem ér rá kórházakat látogatni. Érdekes, hogy errefelé még a görögkeleti halottakat is a prot. lelkészeknek kell eltemetni, mert gör. keleti tábori lelkész nincs, a róm. kath. papok pedig a görögkeletiek gondozását és temetését nem vállalják. Különben az is nagyon érdekes, hogy Salzburgban az ó-katholikusolc az ev. templomban tartják az istentiszteleteiket, mert a templomokkal teli papi városbán róm. kath. templomot vagy kápolnát erre a czélra nem kapnak. Azonban a hatalmas r. kath. „papifejedelmek" kora is lejárt már. A „Fürstbischof"-ok már nem laknak a gyönyörű salzburgi várban. Leköltöztek a hegy lábához s ez a „leszállás" szimbolikusan jelképezi a salzburgi érseki hatalom lassú hanyatlását is. Az innsbrucki ev. templom, mint Ausztriában a legtöbb, egészen új s a külsejében nagyon ízléses. Belül is érdekes és a mi a fő, igazán praktikusan ós művészi érzékkel van felépítve és berendezve. A paróchiát gyönyörű külön és fedett oszlopos folyosó köti össze a templommal, a mi az egész épületet még különösebbé és érdekesebbé teszi. A napokban kaptam a breslaui tábori főpaptól levelet, a melyben egy régebbi kérdésemre válaszolva közli, hogy Breslauban ezidő szerint nincsenek magyar prot. sebesültek. így tehát Breslauba tervezett utam feleslegessé vált. Itteni, ma megkezdett munkámról majd a jövő számban fogok megemlékezni. Sebestyén Jenö. Boszniai kórházakban. Jó darab ideig alig tudtunk itt valamit a közelben dúló háború borzalmairól. Már úgy tetszett, hogy bennünket nem érint a háború iszonyata s a készülődés