Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-02-14 / 7. szám

nagy szükség volt reám. Általában azon a vidéken, 01-mützöt és környékét is belevéve, nagyon elkelne egy tábori lelkész. Talán lesz is nemsokára. Legalább Krakó számára fognak valakit behívni, úgy hallottam. Visszatérve Olmützbe, már várt a távirat, a mely hazahívott Budapestre, hogy onnan egyenesen Sarajevoba menjek, mint katonai szolgálatra behívott tábori lelkész. A hadügyminisztérium azonban ez alól a szolgálat alól, épen missziói utamra való tekintettel, egyelőre felmentett s így mehettem vissza Bécsbe, a hol a hadügyminisztériumban többször megfordultam s örömmel láttam, hogy tábori lelkészeink száma mostanában szinte napról-napra szaporodik. Baden. Bécsből kimentem Badenbe, a hol már két hónap előtt jártam, de természetesen mindenfelé új betegeket találtam, a kik között nagyon sok iratot s olvasnivalót osztottam ki. Régi sebesültekkel is találkoztam, a kik örömmel beszéltek Isten megtartó kegyelméről gyógyulásukban. És olyat is találtam, a kivel valahol fönn Csehországban már találkoztam. Az ilyen viszontlátás mindig különös öröm mindkettőnkre nézve. Salzburg. Bécs után Ciliibe készültem, de miután oda a gráczi tábori lelkész könnyen átmehet, inkább Salzburgba jöttem, a hol és a környékén még eddig nem járt magyar prot. pap vagy tábori lelkész. És épen ma kapott a helybeli evang. lelkész táviratot, hogy Zell am £ee-ben egy magyar ref. katona úrvacsorát szeretne venni. Holnap odaindulok egy napra. Épen 4 óra hosszáig tart az út, most a háborús időben csak oda, személyvonattal. Salzburgban ís van vagy 14 kórház. Az egyikben egy ref. tanító is fekszik. Ugyanabban a kórházban találtam lapunknak egy volt szedőjét a Hornyánszky-nyomdából, a ki nagyon boldog volt, hogy épen a Prot. Egyh. és Isk. Lap egyik munkatársa látogatta meg. Itt hallottam azt is, hogy Ischlben is sokan vannak magyarok, tehát oda is el kell mennem, nem is szólva Innsbruckról, a hová pedig a trieszti ref. magyar tábori lelkész is elmehetne. Olvasom, hogy az evangélikusok egyszerre két embert is fognak kiküldeni Ausztriába. Csak jöjjenek. Hiszen a sebesültek is folyton jönnek-mennek s a mi munkánk is olyan, hogy sohasem fejeződhetik be, mert mindig elölről kell kezdeni ugyanazt. Sebestyén Jenő. Stájerban, Karinthiában. Beutaztam Stájerországnak, Karinthiának nagy részét. Voltam Bruck (am Mur)-ban, Leobenben, Knittelfeldben, Klagenfurtban, Villachban. Mindenfelé sok kórház, a kórházakban sok magyar szenvedő katona. Az utóbbi két helyen külön-külön 100-nál több ref. sebesültet találtam. Lelkileg mennyire magukra voltak hagyatva. A legtöbbnek egyedüli lelki táplálékát egy elnyűtt imakönyv képezte, melyet egy jezsuita atya irt! „Hisz ez nem a mi hitünk szerint való könyv, édes barátom!" világosítom fel. „Hát hiszen mi is furcsának találtuk először, de más hiányában sokat forgatván, megszoktuk", hangzott a csaknem stereotíp válasz. Nem csoda azután, hogy mikor egy súlyos beteg ifjút űrvacsoráztattam, alföldi, színkálvinista vidékről valót, keresztet vetett. Tény, hogy nagy kísértésnek vannak kitéve kórházakban ápolt híveink. Minden nagyobb kórháznak megvan a külön róm. kath. tábori lelkésze, a legtöbb helyen apáczák végzik az ápolást, naponként többször fennhangon imádkoztatnak a betegekkel, misékre viszik őket stb. Az idősebbek mégcsak ellene tudnak állani a sok kísértésnek, de az ifjak lelkére sokszor — sajnosan tapasztaltam — mély benyomást gyakorolnak. Ezt ellensúlyozni csak lelki gondozással, ref. szellemű jó és sok olvasnivalóval lehet. Ép ezért hálás köszönettel adózom a budapesti lelkészi hivatalnak, Bús József sellyei, Tóth Kálmán gárdonyi, Nagy István kisújszállási lelkész uraknak, kik vallásos iratokkal ellátni szívesek voltak és lehetővé tették, hogy körutamon mindenütt kellő mennyiségű és minőségű lelki táplálékot hagyhattam szegény, messze idegenben, súlyos próbák alá vetett véreinknek. De mivel az aratni való sok, nagyon kérem lelkésztársaimat, továbbra is adakozzanak szegény katonáink számára, hisz itt esik igazán jó földbe a mag, a hol a sors az emberek lelkében az elevenig szántott. (Ezután már nem lesz panasz ! Szerk.) Villachban, Klagenfurtban istentiszteletet is tartottam, előbbi helyen egy kórházi teremben, utóbbinál az ev. templomban. 0, ezek az idegenben tartott magyar istentiszteletek! Sose fogom őket elfelejteni. De azt hiszem, a jelenvolt szegény, szenvedő hívek sem. Már az is öröm volt nékik, hogy magyar szót hallottak, hát az micsoda boldogság, hogy rendes istentiszteleten lehettek, úrvacsorával élhettek ! „Most látjuk, most érezzük, uram — mondá egy egyszerű ember —, mennyire a lelkűnkhöz van nőve a vallás; jobban éhezzük a lelki táplálékot, mint a mindennapi kenyeret." Villachban temettem is. Egy ott elhunyt hódmezővásárhelyi családos katonát. A katonai pompa daczára is de szomorú temetés volt! Csak a messze távolban könnyeit hullató fiatal özvegyre és hirtelen megárvult gyermekekre kellett gondolni és elszorult az ember szíve. Micsoda gyász üthetett tanyát abban a vásárhelyi hajlékban, honnét még a sóhaj szárnyán sem ér el a gondolat messze,'.az olasz határhoz közel domboruló magános sírhalomhoz ! De engem még ennél is jobban szomorított az a tudat, hogy ennek e szegény, idegenben elköltözött léleknek súlyos, sötét napjait nem derítette senki, semmi; bátorítás, vigasz nélkül kellett szembenézni a halállal. Pedig Villachban is, Klagenfurtban is 100-nál több ref. beteg és sebesült katonát találtam s mindezek csak akkor juthatnak egy kis lelki táplálékhoz, ha egyszer-másszor kiszakíthatom magam a gráczi kórházak tömkelegéből. S akkor is micsoda óriási inunkamező vár reám a III.