Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-02-14 / 7. szám

hadtest területén, mely Póláig, Triesztig, majd az olasz határon lévő Tarvisig terjed ! Ujabban ugyan kaptunk két munkatársat, de nincs köszönet benne. Behívtak a III. hadtesthez két osztrák ev. lelkészt, a kik egy árva kukkot sem tudnak magyarul. Ennek érdekes históriája van, jó lesz megjegyezni. Eckhardt gráczi ev. főesperesnek sehogy sem tetszett, hogy a III. hadtestnél két magyar prot. tábori lelkész van (Meskó és én), német pedig csak egy (Pólában). Hol itt a paritás? töprengett és nem nyugodott, fűhözfához járt, kérvényezett, míg végre elérte, hogy két német ev. lelkészt hívtak be, egyet Gráczba, egyet Klagenfurtba. Most a helyzet a következő : a III. hadtest területén lévő magyar prot. katonák (sebesültek) száma úgy aránylik a német protestánséhoz, mint 5 : 1, a magyar prot. tábori lelkészek száma pedig a németekéhez 2 : 3. Holott német ev. czivil-lelkész minden nagyobb városban van, a ki annak a néhány ev. német katonának a lelki gondozását elláthatná, szegény magyarjaink pedig szenvednek, meghalnak lelki táplálék, lelki vigasz nélkül ez idegen világban, a hol még beszélni sem tud velük senki. Maguk a villachi, a klagenfurthi ev. német lelkészek is különösnek találták, mert szerintük is inkább magyar tábori lelkészekre lett volna szükség. Ámde Eckhardt főesperes úr előtt fő a paritás és ő nem engedheti, hogy a magyaroknak több jusson. Grácz, Leonhardt-Str. 30. E. Szabó Dezső, cs. és kir ref. tábori lelkész. BELFÖLD. Megjegyzések. Országszerte folyik a gyűjtés az üdvös czélra, hogy református katonáinkat úgy a táborokban, mint a kórházakban helyzetüknek megfelelő, építő erejű vallásos iratokkal láthassuk el. Ez közszükség s hisszük, hogy az adakozásokra nagy mértékben igénybe vett közönség ettől a czéltól sem vonja meg áldozatos kedvét és szívét. Az anyagi eszköz hamarosan együtt fog lenni. Ha nem lenne vagy nem elegendő mértékben, csak sürgessenek, erre a czélra kell elég erősnek lenni. Kell akkor is, ha más egyebeket kell érte mellőznünk vagy feláldoznunk. Hogy melyek lesznek az elküldendő füzetek, az eddig forgalomban levők-e vagy újabbakat is fognak írni, szerkeszteni? Nem tudom. Mindenesetre azonban szükséges, hogy újak is írassanak már csak azért is, hogy a táborokban és kórházakban eddig szerzett tapasztalatok érvényesüljenek s az ezeken alapuló kívánalmak teljesüljenek. (Csikesz Sándor nemsokára elkészül azzal az imafüzettel, a melyet főleg sebesültek számára ír. SzerJc.) Itt akarok épen egy szükséges dologra rámutatni és a figyelmet erre felhívni. Köztudomású dolog, hogy úgy a táborban, mint a. kórházakban a református tábori lelkész kevés. Kevés is lesz mindig, mert református hitsorsosaink a különböző ezredekben szét vannak szóródva. Ez a területi szétszóródás okozza, hogy egyik-másik katona még ma is azt panaszolja, hogy hat hónap óta nem hallotta az Isten igéjét, a mire pedig annyira áhítoznak. Ennek a tapasztalatnak arra kell bennünket vezetni, hogy a specziális czélnak megfelelőleg kidolgozott egyházi beszédeket is kell a táborokba küldeni. Nem mondom, hogy csak az egyházi beszéd az Isten igéje, de református népünk általában szereti a prédikácziót, lelke össze van azzal nőve s ezt nélkülözi legnehezebben. Erre kellene fektetni a legfőbb súlyt. Minden vasárnapra szükséges lenne egy jól felépített prédikácziót a táborba küldeni, még pedig úgy, hogy az a nyomtatvány egy teljes istentiszteleti anyagot foglaljon magában előfohászszal és imával, textussal, beszéddel, utóiniával, Miatyánkkal és áldással, sőt felvenném az énekeket is épen úgy, mint a hogy itthon egy vasárnapi istentisztelet lefolyik. Mindennek együtt nyolcz nyomtatott oldalnál többre nem kellene terjedni. A berlini városi misszió, hol tudvalevően aránylag kevés a templom, már rég idő óta minden vasárnapra ad ki ily prédikáczió-lapot s ily módon pótolja a templom s a nyilvános istentisztelet hiányát. Mi pedig még inkább rá vagyunk most erre utalva, mert nemcsak a templomot, hanem az igehirdető lelkészt is kell pótolnunk. Ezeknek a predikáczióknak felolvasását pedig ott a táborban lelkész hiányában egész nyugodtan rá merném bízni egy világi intelligens református egyénre. Ki merné kétségbe vonni, hogy a budafoki főgondnok vagy a Huszár György, szóval tanáraink, tanítóink s presbitereink kezébe avatatlan helyre kerülnek ezek a beszédek ? Ellenkezőleg, még néhány temetési imát is küldenék számukra, nem azért, hogy a lelkész szolgálatát ne keressék, hanem hogy annak hiányában a vallás vigasztalását ne kelljen teljesen nélkülözniök s elesett bajtársuknak a végső tiszteletet megadhassák. Nehezebb feladatnak látszik az alkalmas egyének összeszedése, a kik ezt a megbízást elvállalnák s azt tényleg végre is hajtanák. A nehézség azonban csak látszólagos. A tábori lelkészek, kik az ezredek és századok között forognak, úgyszólván minden században fognak erre alkalmas tiszteket találni, őket személyesen megnyerhetik, nevüket, postaszámukat a központnak bejelentik s ez hetenkint elküldi hozzájuk az egész istentiszteleti anyagot. Azután mi itthon levők is igen sok alkalmas egyént tudnánk bejelenteni, a kiknek postaszámát ismerjük s azt is tudjuk, hogy egyházunk nem méltatlanra pazarolná bizalmát. Ily módon rövid idő alatt egy egész szervezet állana egyházunk rendelkezésére, melyen mint megannyi csatornán folydogálna az élő víz azokhoz a lelkekhez, melyek most annyit tusakodnak, küzdenek s Isten után hozzánk fordulnak a lelki táplálékért. Mindezek sikeréhez azonban egy szükséges, hogy