Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-02-14 / 7. szám

KATONÁINK ÉS AZ EGYHÁZ. Hermán Ottó, a nemrég elhunyt jeles tudós valamikor képviselő volt és nagyon nagy erővel követelte a közoktatásügyi kormánytól, hogy a magyar géniuszra tekintettel legyen és azt ápolgassa. Kérdezték aztán tőle, hogy mi is hát az a magyar géniusz? Mit ért ő azalatt? Hermán Ottó így felelt: Hát, kérem, a magyar géniusz az, hogy mikor én egy öreg tiszaparti halásztól azt kérdeztem, hány esztendős, ezt a választ adta : Bizony, nagy jó uram, már beesteledett, de még nem harangoztak. Nem tudom, hogy a magyar géniusz nyilatkozik-e abban, ha azt mondom, hogy a katonák lelki életének ápolását illetőleg hajnalodik már, de még nem virradt meg. Annyit azonban bizonyosan tudok, hogy súlyos igazság foglaltatik ez állításomban. Hajnalodik már! Mindjárt a háború kitörése után, a mikor a nagy sötétség reánk borult, mindjárt megjelent egy két fényes sugár. Szerény füzetek láttak napvilágot itt is. ott is, a reformátusok körében is, az evangélikus egyházban is. Egyik szerző a katonáknak szánta a lelki táplálékot, a másik az itthonmaradtakat igyekezett vigasztalni, edzeni és erősíteni. Ha jól tudjuk, először a dunamelléki ref. egyházkerület foglalkozott hivatalosan e fontos kérdéssel s ennek a kerületnek az elnöksége a budapesti ref. egyház s az evangéliumi egyletek vezérférfi aival egyetértve, meglehetős eréllyel látott hozzá, hogy a formalitások félretételével a sebesült, vagy megbetegedett katonák közül minél többen és minél több helyen megkapják a lelki vigasztalást és megtapasztalják az egyház által az Isten kegyelmét és a Jézus Krisztus mentő szeretetét. Lassanként a többi kerületek is szervezni kezdték ezt a munkát s nemcsak a dunamelléki, hanem a tiszántúli erdélyi ref. püspökök is adakozásra szólították fel a gyülekezeteket és a tehetősebb egyháztagokat s remélhető, hogy buzgólkodásuk folytán a vigasztalásnak mind hatalmasabb áradatai jutnak el szegény, szenvedő sebesült katonáinkhoz. Egészen bizonyosak vagyunk a felől, hogy más püspökök is tettek intézkedést a nemes czél megvalósítására úgy a ref., mint az ev. egyházban. Nagy örömmel említjük fel, hogy most már nemcsak a ref., hanem az ev. egyház is gondoskodott arról, hogy küldöttei az ausztriai kórházakban fekvő sebesülteket látogassák, vigasztalják s számukra építő könyvecskéket vigyenek, vagy juttassanak. A hadügyi vezetőség is mind több prot. lelkészt állít be sebesültek és betegek vigasztalására és lelki építésére. Könnyű volna kesergő czikket írni arról, hogy mi mindenféle hézag van még s itt is, ott is mily sok közönyösség mutatkozik még. Azonban bűnnek tartanám, ha most rekriminálásokkal töltenénk az időt és keserű vitákat indítanánk meg. Sokkal jobb, azt hiszem, ha ehelyett biztatunk, bátorítunk, élesztünk mindenkit, a ki még munkára nem indult. Mondjuk el azért minél több alkalommal, hogy ünnepélyes időket él nemcsak a nemzet, hanem az egyház is és súlyos krízisen megy át nemcsak a nemzet, hanem az egyház is. Mondjuk el, hogy ebből nem az következik, hogy az egyháznak háború idején kevesebbet, hanem hogy többet kell dolgoznia, mint máskor; mondjuk el, hogy mivel rendkívüli idők vannak, nem kevesbíteni kell a lelki munkások számát, hanem még inkább, ha lehet, gyarapítani és hogy végre igazán meg kell becsüluünk és alkalmaznunk is kell azokat a nagy és'dicső evangéliumi igazságokat, melyeknek elhanyagolása, sőt a háború kitörése után sokszor kigúnyolása miatt egyházunk bizony jó ideig tétovázott és nagyon nehezen fogott hozzá ama rendkívüli intézkedések megtételéhez, a melyekre pedig okvetlenül szükség van, ha azt akarjuk, hogy végre valahára megvirradjon. Vajha igazán megvirradna már! Vajha minden ref. ós ev. lelkész ós egyháztag világosan látná, hogy elvész az evangéliumi egyház a magyar nemzet nagy kárára, ha a sebesültek és a csapásokkal sújtott családtagok százezrei a háborúra nem tekinthetnek vissza az egyházról való hálás emlékezéssel. Arra kellene igyekeznünk, hogy egyházunk gyötrődő, kínlódó, szenvedő tagjai a háború után mindnyájan elmondhassák, hogy sokan adtak pénzt, ruhát, eleséget, gyógyszert, de az egyház vigasztalt, az egyház imádkozott velünk, az egyház erősítette hitünket, az egyház óvott meg a kétségbeeséstől, az egyház élesztette bennünk a reménységet dúló harczok idején s általa megtapasztaltuk nemcsak azt, hogy van Isten, hanem azt is, hogy Isten a Jézus Krisztus által gyermekeivé és megváltottaivá tett bennünket, ha hiszünk benne és ragaszkodunk hozzá. Úgy halljuk, hogy a ref. egyház vezérférfiai nemsokára összegyűlnek, hogy egyházunknak e súlyos időkben való teendőiről komoly tanácskozást folytassanak. Imádkozzék mindenki, hogy az Isten lelke hassa át őket és vezesse tanácskozásaikat s hassa át a testvér ev. egyház vezetőit is, hogy teljes Isten előtti felelősséggel hányják-vessék meg a már megszerzett tapasztalatok alapján a teendőket s az legyen a legfőbb nézőpontjuk, hogy az egyház a háború után aszerint lesz viruló, vagy pusztuló, a mint most áldást terjeszt, vagy — a mitől Isten óvjon — kötelességeit elhanyagolja! Pedig, hogy viruló legyen, az nemcsak egyházi, hanem elsőrendű magyar nemzeti érdek is. Dr. Szabó Aladár. TÁRCZA. A postamadárról. Kering az érczmadár Ott, Przemysl felett, Hordja ki, viszi be A sok-sok levelet. Még könnytől nedveset...