Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-02-07 / 6. szám

a fegyveres ellenség a határunk alól, ki fogjuk ugratni bokraiból a határon belül lappangó ellenséget és azzal vesszük fel a még sokkal nehezebb harczot. Ha a külső politikai élet terén nem fenyeget más nemzetünket elnyomó hatalom, fel fogunk ébredni és fel fogunk ébreszteni mindenkit azoknak a veszedelmeknek a borzasztó meglátására, a melyek belül őrlik meg a nemzet életét és folytatjuk ezekkel szemben a „nagy háborút". Meg fogjuk tanulni, hogy annyira egyeknek érezzük magunkat a késő jövővel, hogy a magunk pusztulását rettegjük azokban a bajokban is, melyektől utóvégre még békén lemorzsolhatnék kicsiny életünket, njert hiszen átkos aratásuk csak utánunk fog megérni. Vallani fogjuk Pállal együtt: „Nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem ... az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen ..." Ha mások pihenni térnek a győzelmi ünnnep verőfényes napjain, mi akkor is felhőket fogunk látni az égen. „gonosz napokat" fogunk sejtem aggódó félelemmel, veszedelmeknek fogunk a szemébe nézni, harczrakészek leszünk és így megmaradunk a hadiállapot szorongattatásainak serkentő, növesztő, gazdagító iskolájában egész életünkön át. Tanuljuk meg most a jövő számára „áron is megvenni az alkalmat, mert a napok gonoszok". r. s. KÓRHÁZI TAPASZTALATOK. A különböző kórházakban fekvő sebesült és beteg katonáinknak általános az a panasza, hogy hitükbéli lelkésszel nem találkozhattak. Hányszor szerették volna felvenni az úri szent vacsorát, de hiába, nem volt pap. Még jobban fájt ez a szivüknek, mikor látták, hogy a rom. kath. bajtársak mindenhol lelkigondozásban részesültek. Akárhányan ref. egyházunkat, ref. papságunkat vádolták meg tudatlanságukban. Nehogy azt gondoljuk, hogy ez csak a rezervspitálokban van így. A nagy katonai kórházakban sincs prot. lelkész. A múlt napokban egyik theol. tanárunk szóvá tette ezt abban a katonai lelkészi hivatalban, a hol a magyarországi tartalékos tábori lelkészek dolgát intézik. Nyíltan kimondotta az illető hivatal r. kath. papvezetője: „Önöknél nincs is szükség arra, hogy a kórházakba tábori lelkészeket rendeljünk : „Hiszen önöknél nem sákramentuin az utolsó kenet1

'. Igaz, nem sákramentum. De talán megérdemlenék azok a sebesült vagy beteg ref. és ág. ev. katonák is, hogy legyen közöttük állandóan valaki, a ki a lelküket gyógyítsa, erősítse, kötözgesse. így történhetett meg egyik hadikórházban az az eset, a melyet egyik nagy napilap is szóvá tett. Haldoklik egy róni. kath. katona. A lelki üdvéért aggódó róni. kath. ápolóhölgyek hívják a papjukat. Mire megérkezett: a katona meghalt. Nem messze, másik ágyban szintén az utolsó harczokat vívta a legnagyobb ellenséggel egy katona. Semmit sem kérdeztek. A róni. kath. pap odalépett ágyához s kezdte feladni néki az utolsó kenetet: Mikor már szájába tolta az ostyadarabot, tudta nagynehezen kinyögni a súlyos beteg: „De hiszen én református vagyok". Az ostyát kivették a szájából s ott Hagyták a legnagyobb vergődésében. Persze. Református? Nem sákramentum az utolsó kenet. Nincs szüksége reá. Nem is gondoltak rá az előbb még oly jószívű, lelkiüdvösségéért aggódó úrihölgyek, hogy talán jól esne néki a saját papjának vigasztaló szava. Azt is mondhatja valaki, hogy a különböző kórházak hívhatják az illető város vagy község ref. lelkészét. Erre két rövid feleletet adunk. Mind a kettőt beteg vagy már felgyógyult katonák mondták el. Sok kórház vau Magyarországon és Ausztriában, a hol se helyben, se a vidékén nincs ref. lelkész. Azután meg, a hol van is, hiába. Kétszer, háromszor is hiába kérték az ápolónőket: nem hívták el a ref. lelkészt, a ki minden nap — egyéb dolga miatt — nem kereshette fel betegeit. Ilyen körülmények között biztatják a r. kath. lelkészek a r. kath. betegeiket -— ez is kórházi tapasztalat —- hogy beszéljék rá prot. bajtársaikat a szent gyóriásra, mivel úrvacsorát úgy sem vehetnek. Kérjék csak meg szépen a r. kath. főtisztelendő urat, ő készséggel elvégzi velük is a gyóntatást, szívességből. „Vér, nem vér az Isten, jól esett a lelkemnek, ha másként nem lehetett, így úrvacsorázni." Mondotta, saját magát bíztatva, egyik meggyógyult. „De hiszen mink is ugyanazt az Istent imádjuk", tette hozzá. De azt elhallgatja, a mit a róni. kath. lelkész a szívére kötött. A hála is sokszor ferde irányban nyilvánul. A különböző kórházakban meghalt katonák temetésénél is tömérdek gondatlanság, rendetlenség történt. Természetesen itt is a prot. katonák voltak azok, a kik még végső tiszteségtételüketis idegen paptól nyerték. Nincs otr, rokon, nincs jóbarát, hozzátartozó, a kijelentse, hogy milyen vallású volt szerette, milyen pap temesse. Néha azonban ezredebeli feküdt vele, s ez, vagy ha több ideig ott volt már: a szomszéd ágyban szenvedő jelentette, hogy a „koma" kálomista volt. Legtöbbször nem is hallgatták meg. Ha meghallgatták is, nem volt kéznél prot. lelkész, hát eltemette a róm. kath. pap. Ilyen irányú kérdezősködésre felhívta figyelmemet egy ág. h. ev. fiatal úriasszony, a ki siránkozva beszélte el, hogy kedves, főhadnagy fivérét róm. kath. pap temette el. Tiszttársai megírták. „Oh pedig mennyire szerette egyházát és egyházának papjait !" Különös, hogy ennél az esetnél egészen jóhiszeműen járt el a katonaság, mert azóta kittint, hogy a főhadnagy nyakában egy „Máriaérem" csüngött. A halott öltöztetésénél megtalálták nála s ebből azt következtették, hogy katholikus. A katonatemetéseknél való összevisszaságot azonban legjobban mutatja a hadügyminisztérium legújabb rendelete, a mely szigorúan kimondja az elvet, hogy minden katonát a saját vallásának papja temesse el. Ha az illető csapatnál, kórháznál nincs olyan pap, a legközelebbi czivil-pap kérendő fel. Ha a közelben az sincs'? Erre