Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-12-26 / 52. szám

nyakán és nem kell fájó szívvel látniok, érezniök úgyszólván nap-nap után, hogyan szeretnének már megszabadulni tőlük! De még mindig elszorul a szívük arra a gondolatra, hogy a hivatalszolgák özvegyei is több nyugdíjat kapnak, mint az ő özvegy sorsra jutó feleségük! A falusi élet sokféle nehézsége mellett, a melyek különösen a gyermekneveltetés kérdésében csúcsosodnak ki, újabban még azt is el kell szenvedniök a lelkészeknek, hogy — különösen az állami anyakönyvvezetés behozatala óta — a községi jegyzőkkel, sőt — a fizetésnek egyenlő, sőt néha kisebb volta miatt — a saját tanítóikkal szemben is háttérbe szorulnak. Ugyanis míg a minimális lelkészi fizetés korpótlékokkal csak 8000 K-ig emelkedik, a tanítói fizetés az újabb törvény szerint 3100—3200 K-ig fölmegy. Ha kedvezőtlenül hatnak is mindezek a körülmények a theologiáinkat a jövőben fölkereső ifjak számát illetőleg, a hitélet egjre fokozódó ereje mégis reményt nyújt arra nézve, hogy theologiáink elnéptelenedésétől nincs okunk tartani. Ezenfölül, miként a múltban, a jövőben is nagyban fogja növelni a theologusok számát az a körülmény, hogy a lelkészi oklevél megszerzéséhez távolrol sem szükséges akkora anyagi erő, mint akármelyik más oklevél elnyeréséhez, mert hisz a csekély díjak, a nagyszámú ösztöndíjak, segélyek és a legácziók mellett csaknem egészen ingyenesen el lehet végezni a theologiát. De a háború máris érezteti hatását. A theologusok száma észrevehetően megcsappant. Pedig a háború után az egyes egyházakra váró fokozottabb teendők még több lelkipásztort kívánnának. Sőt a háború nélkül is egyre több és több lelkészre volna szükségünk. Elég legyen az alábbi négy okra utalnunk. A közlekedési eszközök tökéletesedése és újabb meg újabb államhivatalok szervezése folytán híveink a régebbi góczpontokból mind több és több olyan helyre eljutnak, a hol eddig nem volt gyülekezetünk. Ujabb és újabb egyházközségek szervezése válik ennek folytán szükségessé. A szekták is mind erősebben kezdik ostromolni gyülekezeteinket, különösen a városiakat, a hol lelkészeink a hívek óriási száma és megfelelő segéderők hiánya miatt a legtöbbször arra vannak kárhoztatva, hogy keresztelő-, eskető-és temetőgépek legyenek. Itt igazi lelkipásztori munkáról csak akkor lehetne szó, ha újabb lelkészi állásokat szervezhetnénk, úgy, hogy egy-egy lelkipásztorra 3—4000 léleknél több semmi esetre se jusson. A rendszeres vallástanítás életbeléptetése és mai kezdetleges állapota helyett intenzívvé tétele is sok új erőt kívánna. Végül a hiterősitő, egyházépítő munkák a társadalmi forrongástól csak úgy visszhangzó korunkban már mellőzhetetlenné váltak. Az egyház nem maradhat meg a templom falai között. Létjogosultságát elsősorban azzal kell bizonyítania, hogy ható tényező tud lenni az égető társadalmi kérdések megoldása terén is. Az első két munkakör betöltése egymagában is fölemészti nemcsak a rendelkezésünkre álló, hanem a várható erőket is. így a két utóbbi végzésére már alig marad valaki. Ezért kell ennek a kettőnek a terén a nőkre, mint munkatársakra gondolnunk. Ezzel egyszersmind már azt is megmondottuk, hogy a nőkre csupán ebben a két munkakörben: a vallástanítás és az egyházépítő munkásság terén számítunk. A szószékbe mi se kívánjuk a nőket fölbocsájtani. Amerikában ugyan ezt is megteszik, de ezt maguk a nők se kívánják nálunk. A vallástanítást, különösen az elemi iskolás gyermekek vallástanítását", aligha lehetne jobb kezekbe letenni, mint a nőkébe. A budapesti egyház ez irányú kísérletei olyan jól beváltak, hogy óvről évre mind több és több tanítónő és tanárnő kap vallástani órákat. A polgári- és felsőbb leányiskolák, leánygimnáziumok és tanítónőképzők vallástani óráit is nyugodt lélekkel bízhatjuk szakavatott női kezekre. Azok előtt pedig, a kik ismerik a nőknek az egyháztársadalmi és hiterősítő munkák körül eddigelé is végzett megbecsülhetetlen munkásságát, szükségtelen bizonyítgatnunk, hogy a nők ezen a téren igazi jobbkezei lehetnek a lelkipásztoroknak és önálló hatáskörben is eredményes munkát tudnak végezni. A külföldön már fölismerték ezeket az igazságokat és több helyütt, így Németországban is, már megnyitották számukra a theologiák kapuit. Nálunk is több arra hivatott nő akar a közel jövőben bebocsájtatást kérni. Tárjuk ki számukra theologiánk kapuit és Isten dicsőségének az ő kicsinyei és leányai körében való hirdetésére fegyverezzük föl őket is a hittudományok fegyvereivel. Egyházunk, a mely a múltban is annyit köszönhetett az istenfélő női lelkeknek, a mely ma is annyi gyümölcsét élvezi lélekből fakadó, önzetlen munkásságuknak, a tlieológiáinkról kikerülő nőktől is méltán várhat áldásos, eredményes munkásságot a vallástanítás és az egyházépítő munkák terén. Dr. K. 1. KRÓNIKA. A pártközi helyzet egyházunkban. Az „Evangélikus Egyházi Élet" legutóbbi két számában érdekesen bonczolgatja a magyar ref. egyházi pártok helyzetét és egymáshoz való viszonyát Bányai álnév alatt valaki, „Harczok a reformátusok táborában" cz. czikkében. Nem kívánunk polemizálni a közleményekkel, annál is inkább, mivel meg kell állapítanunk, hogy általában véve találóan ítéli meg a helyzetet s legsikerültebb Debreczenhez való viszonyunknak mérlegelése. A kolozsváriakkal való kapcsolatunkra sem térünk ki bővebben. Majd elintézik ezt ők maguk is, ha szükségesnek látják. Annyit azonban Bányai-nak is el kell ismerni, hogy nekik nem az a czéljuk, hogy bennünket Böhin híveiül meguyerjenek. Nekünk azonban igen nagy az örömünk, hogy ők is a történelmi kálvinizmus ideáljaiért lelkesednek. Ezt nem is tagadjuk. Sőt azt is bevalljuk, hogy egyházunk összes kiválóbb em-