Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-12-12 / 50. szám

PROTESTÁNS Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal IX., Ráday -utcza 28., a hová a kéziratok, előfizetési és hirdetési díjak stb. küldendők. Laptulajdonos és kiadó: A KÁLVIN-SZÖVETSÉG Felelős szerkesztő : ' BILKEI PAP ISTVÁN. Társszerkesztók: pálóczi Horváth Zoltán dr. és Kováts István dr. Belső munkatársak : Böszörményi Jenő, Marjay Károly, Sebestyén Jenő, Tari Imre dr. és Veress Jenő. Előfizetési ára: Egész évre: 18 kor., félévre: 9 korona, negyedévre : 4 kor. 50 fillér. Kálvinszövetségi tagoknak egy évre 12 korona. Hirdetési díjak: Kéthasábos egész oldal 40 K, fél oldal 20 K, negyed oldal 10 K, nyolczad oldal 5 K. TARTALOM. Az Élet Könyvéből: A vigasztalás. Vincze Elek. — Vezérczikk: Az ifjúságért, p. — Belföld: Az adócsökkentési segélyakczió deczentralizálása. Dr. Benedek Zsolt. — Külföld: Magyar egyházi gyűlések Amerikában. Kalassay Sándor. — Irodalom. — Egyház. — Iskola. — Egyesület. — Pályázat. — Hirdetések. Az Élet Könyvéből. A vigasztalás. „Miért csüggedsz el, lelkem, és miért nyugtalankodol bennem ? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki, hogy ö . . . az én Istenem." 42. Zsolt. 12. Van a vigasztalásnak egy fajtája, a mit igazán nehéz elviselni. A készen tartogatott részvétnyilatkozatok áradata ez. Szomorú dolog, ha a sziv mély sebét szavakkal akarjuk behegeszteni; fölszakadnak azok a szavak a sebről, mint a flastrom, ha még el nem állt a vér. — Mikor azok a kedves szemek örökre lezáródtak, kinek volna bátorsága, sőt kinek volna lelke ráerőszakolni a sajgó szívre ezeket a szavakat: „Mind jó, a mit Isten tészen" ? Ugyan melyik gyászoló család tudná elismerni, hogy a mi néki oly kimondhatatlan fájdalmat okozott, az egyszersmind jó is ? Az az igazság, a mi ezekben a szavakban rejlik, csak fönt, magasan, a hitnek a csúcsán képes gyökeret verni. A ki tehát a sebzett szívű embernek nem tud egyebet mondani, csak ezt: „Mind jó, a mit Isten tészen", az annyi, mintha azt mondaná: többé sose szállj alá a völgybe, hanem menj a csúcsra s gyűjts havasi gyopárt. De hát ép ez az, a mire az ember a fájdalom pillanatában képtelen. Igazi vigasztalást nem a szó, hanem az erő nyújt. Még pedig nem az az erő, a melyik a fájdalmat elviselhetővé teszi, — erre a közönyösség is képes; hanem az az erő, a mely élő kapcsolat létesítésére is képes, a melyik a halál pillanatában ellen tud mondani e szörnyű hatalmasságnak: „Nem hiszek benned!'" A melyik új, igazi életet tud létesíteni az elköltözöttel. Csak a halál után, helyesebben : a halál ellenére is létező életbe vetett hit tud igazi vigasztalást nyújtani. Azok a megszokott vigasztaló szavak: „mily jó, hogy ily könnyen elcsendesült", „ki tudja, nem lett volna-e rosszabb, ha megmarad", „sosem fogjuk elfelejteni" s a többi mind, a mivel a baráti jóindulat alkalmas, értéktelen hiábavalóság a fájdalom erejével szemben. Csak ott lehet vigasztalni, a hol világos a tudat, hogy kedveseink igazi életének: a szeretetének a halál mitsem ártott. Különösen őrizkedjünk a me^vigasztalástól. Valami fájdalmas, a mit az élet ebben az irányban produkál. A fájdalom fájdalom marad, a mit nem lehet, de nem is szabad szavakkal e/simogatni. Hiszen ép azok ragaszkodnak legjobban a fájdalmukhoz, a kik a legmélyebb sebet hordozzák a szívükben. Ez az ő csöndes szentélyük, a mit tőlük elrabolni senkinek sem szabad — szavakkal legkevésbbé. Már pedig, a hol a fájdalom szent, ott a vigasztalás csirája rejlik. Mert vigasztalni annyi, mint a fájdalmat átformálni, megszentelni; nem elfelejteni, hanem az emléket elevenen tartani, szilárdan megőrizni. Ugy-e, milyen érthetetlennek tetszik az első pillanatra? De hát minden igazi nagy dolog érthetetlen kezdetben. Az olyan boldogság, a mely nem nagyobb, mint mi magunk, nem igazi boldogság. Az igazi vigasztalásnak is túl kell emelkedni rajtunk, túl minden imádságunkon, túl még az értelmünkön is. Hogy n maradjon egyéb tennivalónk, mint hogy igyekezzünl belenőni. A mint bele kell nőni az életbe, ép úgy a v.gasztalásba is. Mert a vigasztalás is élet; új, erőteljes és bensőségesebb élet azokkal, a kiket holtaknak mondanak, de a kik sokkal inkább élők, mint mi magunk. Csak az tud igazán vigasztalni, a ki maga az élet: Isten. Az emberek mindnyájan csak „nyomorult vigasztalók". (Jób 16 2

.) S jól is van ez igy. Nagyon jó az, hogy minden vigasztalásunk összetörik már az ujjaink között. Legalább megtanuljuk, hogy arra az egyetlen, igazi vigasztalóra tekintsünk. „Miért csüggedsz el, lelkem, és miért nyugtalankodol bennem ? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki, hogy ő . . . az én Istenem" — és az én vigasztalásom. P. Jáger után Vincze Elek.