Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-12-05 / 49. szám

Egy kissé elszorult a szívünk, a mikor a távolban fekete vonalban végig húzódó orosz állásokra esett tekintetünk. Szaporáztuk is olykor lépéseinket. Nemsokára lekanyarodtunk a futóárkokba és hosszú, véget nem érő sikátoron át jutottunk el a mi állásainkhoz. Ott már vártak ránk a mi derék tisztjeink. A hosszú botorkálás után jól esett a kis reggeli. Körülbelül 10-re járt az idő, a mikor egy 25—30 ember befogadására alkalmas deckung-ban összegyülekeztünk. Soknak könny csillogott a szemében, a mikor a palástot vállamra vettem. Hiszen a legtöbbje olyan régen hallotta az Isten igéjét és olyan régen vette ajkára a mi szárnyaló énekeinket. Igazán felemelő érzés volt együtt énekelni és együtt imádkozni ezekkel az elárvult lelkekkel. a kikben még a messze idegenben is hatalmas lánggal ég az ősi röghöz és az ősi anyaszentegyházhoz való forró ragaszkodás. A Jel. könyve II. részének 2., 3. és 10. verse alapján szóltam hozzájuk az igazi fáradságról és tűrésről, mely nem ismeretlen a Gondviselés előtt. Hiszem, hogy az Ige utat talált a szívekbe. Istentisztelet után elbeszélgettem derék harczosainkkal. Különösképen utaltam arra, hogy az én megjelenésem itt közöttük nemcsak személyes természetű, hanem az anyaszentegyház védő, oltalmazó és szerető karjának feléjük nyújtása. Az egyház jelent meg az én személyemben közöttük, hogy még jobban odakösse lelküket, minden vágyakozásukat, legszentebb reménységüket ahhoz a gyülekezethez, amelyhez tartoznak. Azután elbúcsúztam s ugyanazon az úton tértünk vissza az erdőbe. Ugyanazon az úton, de rohamlépésekben, egyik házcsoporttól a másikig való futással, mert az oroszok megindították a szokásos vasárnapi tüzelést s csak úgy süvítettek fejünk felett a gránátok. De hál' Istennek semmi bajunk se történt. Kövy Árpád, ref. tábori lelkész. BELFÖLD. Kérő szó. Közeledik a karácsony, a második fekete karácsony. Fekete a szívekre boruló fájdalom, gyász és aggodalom miatt. Száműzve most az öröm a családi hajlékokból, hisz alig van ház, honnét ne hiányoznék valaki. Feléjük dobog az itthonmaradottak szíve, hozzájuk száll minden gondolatuk. A sok szeretetadomány is ezt bizonyítja, a melyek karácsonyi üzenetkép felkeresik a harcztéren küzdők ezreit s körüllengik őket a rég elhagyott otthon varázsával. De vannak nekünk — igen nagy számmal — nemcsak küzdő, hanem szenvedő hőseink is, a kik már testükön hordozzák a nehéz szolgálatnak fájó pecséteit s különböző kórházakban várják a gyógyulást. A kik közülük az édes hazai földre kerültek, azok bizonyára nincsenek elhagyatva, megértő, gondoskodó szeretet veszi őket körül. Gondoljunk azonban azokra a szegény testvéreinkre is, a kik idegen föld kórtermeihez vannak kötözve, a kiknek testük kétszeresen fáj, sebük kétszeresen sajog, mert kínzó fájdalmukban, nehéz nyomorúságukban is távol kell lenni azoktól a kedvesektől, a kiknek közelléte, részvéte, segedelme a gyógyulást is gyorsabbá tenné, a fájdalmat is feledtetné. Nincs meghatóbb, lesújtóbb látvány, mint egy szegény magyar sebesült, a ki egyedül van valamelyik idegen kórház termében s nincs, a ki megértse, nincs, a ki vigasztalja. Minden perez órának tűnik előtte, a gyógyulás ideje egy örökkévalóság. E nehéz helyzet szülte fájdalomnak, elkeseredésnek, kétségbeesésnek mily megrázó eseteivel találkoztam már! „Ezerszer inkább lennék a fronton, szemtől szemben a halálos veszedelemmel, mint itt — fakadt fel sok-sok szívből a panasz —, mert ott legalább a maga felenyája között van az ember, itt pedig árvábbnak érzi magát a szárnyaszegett rab madárnál." Én ezek felé a lesujtottlelkű emberek felé irányítom az otthonlévők figyelmét, áldozatos szeretetét. Szerezzünk ezeknek is egy kis karácsonyi örömet, vigyünk az ő elhagyatottságuk ködébe is egy kis karácsonyi fényt. Hadd lássák, hogy nincsenek teljesen elhagyatva, hogy feléjük is dobog az otthonlevők hálatelt szíve. Bizonyára megkönnyítjük nékik a szenvedést s új reménységet Öntünk csüggedő lelkükbe. Az én működési területemen levő kórházakban most különösen sok magyar ref. szenved. Az Isonzo-vonal hős védői nagyobbrészt ide kerülnek. S mivel hadtápvonal vagyunk, az itteni kórházakat el nem hagyhatják. Ide vannak lánczolva. 0, jöjjünk hát mi hozzájuk s részvétünk, szeretetünk látható jeleivel enyhítsük nyomorúságukat. Kérem kartársaimat, hirdessék ki ezt gyülekezetük körében s indítsanak gyűjtést e czélra. Ki tudhatja, kinek a kedvese kerül karácsony estére súlyos sebbel, égő tagokkal valami idegen város idegen kórházába. Minden természetbeni és pénzbeli adományt nyilvánosan nyugtázok ós szegény katonáim karácsonyának derűsebbé tételére fordítok. Grácz, Leonhardt-Str. 30. E. Szabó Dezső tábori lelkész. A felsőireghi eset. Élt Felsőireghen egy 75 esztendős, jó öreg kálvinista kovácsmester. Részint szokásból, részint mert a tekintély is úgy kívánta, tagja volt az ipartestületnek. Az ember úgy gondolná, hogy oly helyeken, hol a lakosság feles, hol mindenki tagja lehet az ipartestületnek, legényegyletnek, az ily társulatok felekezetnélküliek. De Magyarországon nem így van. Itt minden ipartestület, legényegyesület stb. nem is annyira ipartestület és legényegylet, mint inkább a róm. kath. egyháznak egy-egy erős vára.* Mind a róm. kath. vallást hirdetik, annak a küt* Nekünk is keltene ily^n „várakat" építeni a mi ifjúságunk körében, de sajna, ez épen a legelhanyagoltabb munkamező. Új, öntudatos, evangéliumi szellemtől igazán áthatott és a világ világosságában járó generácziót kell nevelni. a melynek nem telik kedve azokban a külsőségekben, lámpásokban, a melyekről itt szó van.