Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-12-05 / 49. szám

ember életébe is, a magyar társadalom és magyar nemzet életébe is. Milyen felséges ígéret ez: Bizony, eljövök hamar! Őszintén magunkévá tesszük-e János óhajtását: Ámen, úgy van, Jövel Uram Jézus ! Advent lesz! Felséges, de megdöbbentő az ígéret: Bizony, eljövök hamar ! Vájjon készen vagyok-e ? Eletem és munkám alkalmas-e arra, hogy megállhasson előtte? Hívjam-e, várjain-e „hamar" vissza? Mondjam-e: Bizony, jövel Uram Jézus! Dr. Patay Pál. VÁLASZ A PANASZOKRA. A katonák vallásos iratokkal való ellátásának ügyében újabban is több panaszos levelet vettünk, többek között Bécsből is egyik ott működő tábori lelkészünktől a ki rámutat arra a nagy hiányra, a mely e téren még ma is megvan. Azt is kérdi, hogy tulajdonképen ki ennek az ügynek a gazdája s hogy miért nincs ebben a fontos dologban egységes, tervszerű eljárás, miért nincs a mi magyar kálvinista egyházunknak egy olyan orgánuma, a mely ezt ennek a nevében egységesen intézné ? Hát a mi bennünket illet, mi hivatkozhatunk a lapunkban megjelent czikkek, felszólalások egész sorozatára, a melyekben eleitől kezdve azt az elvet hangoztattuk, hogy ez az ügy a magyar ref. egyház közös és nem ennek vagy amannak a kerületnek a partikuláris ügye. Mi azt szerettük volna, ha a katonáinkhoz juttatott ima-énekeskönyveken vagy traktátusokon nem az egyes kerületek, hanem a mí közös anyánknak, a magyar ref. egyháznak nevével találkozunk. És valóban, ha valaki majd későbben megírja a mi Siónunknak történetét, bizonyára feljegyzi, hogy íme, ezek a nagy idők, nagy események sem tudtak annyira összeforrasztani bennünket, hogy félretéve minden kerületi kiilönködést, féltékenységet valami közös akczióra egyesüljünk ebben az önkéntes, nagy szeretetmunkában. Feljegyzi majd, hogy volt egyetemes konventünk, missziói bizottságunk, Irodalmi Társaságunk stb. és hogy épen ezen a téren, a melyen, a kiáltó, nagy szükségletre való tekintettel, annyira szükséges lett volna az erők összetevése, mégis csak részek szerinti munka, gondoskodás történt, hogy nem jelent meg egyetlen egy olyan irat, a melyre rá lehetett volna nyomni ezt: „A magyar ref. anyaszentegyház ajándéka harczoló és szenvedő fiai számára". Hogy ki ennek az ügynek a gazdája? Nem tudom, hogy más kerületekben hogy van, de azt tudom, hogy itt a dunamellékiben, mint az a lapban kiírt közleményekből is látható, az e czélra szánt adományok néhai püspökünk által kiadott kérő szózat rendelkezése értelmében az egyházkerületi pénztárnokhoz érkeznek, a ki ezeket annak a bizottságnak utasításai értelmében használja fel, a mely kerületünk itteni vezéreiből alakult mindjárt a háború kezdetén. A ker. pénztárnok, a ki ennek az ügynek minden felelősséggel működő közvetlen intézője, mint azt únos.úntalan kifejezte, mindig pénzhiányban szenved és közvetlen tapasztalata van arra nézve, hogy a vallásos iratok pénztára nagyon hasonlatos ahhoz, a mihez a bécsi tábori lelkész az ő iratkészletét hasonlította, t. i. a Danaidák hordójához — csurran és cseppen belé. de azért mindig üres. Nem tudom lehetséges-e még a sokak által eleitől kezdve óhajtott egységes munka és lehet-e többet elérni, mint azt, hogy az egyetemes konvent irodája legalább expediálja a kerületek által beküldött iratokat, de azt tudom, hogy a szükséglet nagy és hogy az áldozatkészség forrásának bedugulnia sem a mi a gyülekezeteket, sem a mi az egyeseket illeti, semmiképen nem lehet. Az iratok, bibliarészek stb. százezreit nyomatta és küldette be megbízása folytán e sorok írója; veszi a konventi iroda részéről az izenetet, legtöbbször telefonon, hogy nincs semmi a raktárban és azután leül, „megszámlálja pénzét", rendel és küldet, a mennyit lehet. Tízezer koronán felül van az eddigi bevétel, kerekszámban ugyanannyi a kiadás. De kell még sok ezer irat és reá több ezer korona. A szükséglet még nagy. Van-e sürgősebb missziói munkája most az egyháznak, mint az, hogy fiait ellássa a lelki vitézkedés fegyvereivel ? ! Hiszem, hogy a szegény vak katonák érdekében elhangzott felhívás, a mely lapunk mult számában volt olvasható is élénk részvétet és visszhangot kelt olvasóink, gyülekezeteink lelkében. Most ebben az adventi időben megy el kerületünk minden gyülekezetébe egy új felhívás adakozásra. Mint az első nem volt, úgy bizonyára ez sem lesz pusztában elhangzó szózat. De itt e helyen is mondjuk : adjatok, adjatok erre a czélra abból, a mit Isten adott és kegyelméből nekünk mindmáig meghagyott! p. KRÓNIKA. A magyar föld. Darányi Ignácz főgondnokunk a Magyar Gazdaszövetség legutóbbi gyűlésén azon törekvésekkel szemben, hogy több oldalról igyekeznek a háború okozta zavarokban a magyar földet „mozgosítani" a következő szavakat mondotta: „A magyar földért, a magyar föld megtartásáért tengernyi vér folyt. Ez a föld még inkább megvan szentelve, mióta ilyen nagy küzdelmeken mentünk keresztül, ennek értéke erkölcsileg mindnyájunk előtt kell, hogy háromszoros, tízszeres és százszoros legyen ! Ezért tehát — szemben az olyan szirénhangokkal, a melyek a nehéz gazdálkodásra és az abnormis viszonyokra való tekintettel szinte biztatják a gazdát, hogy váljék meg földjétől — nekünk kötelességünk arra bírni reá a gazdákat, hogy földjükhöz, melyet elődeiktől örököltek, földjükhöz, melyért fiaik harczoltak és vérzettek, sértetlenül ragaszkodjanak." —Bizony megszívlelésre méltó szavak. „A kié a föld, azé a haza!"