Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-11-14 / 46. szám

helybenhagyta az egész sereg. Ezt a 20 K-át a balatonenclrédi gyülekezet által rendelkezésemre bocsátott 32 K-val kiegészítve, hozattunk újtestamentumot 100 darabot, hogy a ki a mi bibliaolvasó óráinkon kedvet érez az Új-testamentum tanulmányozására, megtehesse. Azután elkezdtük mi tanulmányozni a hegyi-beszédet. Azt vizsgáljuk benne, hogy miután minden baka, sőt vörös ördög más életet fogadott az Istennek ott kint, hátha akkor teljesítenénk igazán Istennek emez önként tett fogadásunkat, ha a hegyibeszéd, illetve a szentírás alapján rendeznénk be az életünket és úgy élnénk, mint Isten gyermekeihez illik Krisztus példája szerint. A sebesültek nagyon komolyan fogják fel a dolgot és valami megrendítő a lélekre nézve, hogy hogyan szívja fel a lelkük Isten igéjét, hogyan telíti meg őket új képzetekkel és hogyan tárul fel előttük Isten kegyelme, a mint mindig biztatóbban szól hozzájuk. Csak egy pár adatot. Az első bibliaolvasásom egy ifjúval történt. A hegyi-beszédet olvastuk buzgó imádkozás után. Mikor ón eljutottam odáig, hogy boldogok, a kik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak, zavarban voltam, mert egy kárpáti harczokat végig küzdött hősnek biz' én nem tudtam hogyan megmagyarázni. De az ifjú közbevágott. „Oh, tudom én azt, tisztelendő úr." Nagy kő szakadt le a szívemről. „Ha tudod, mondjad." „Hát kérem, mikor én a Kárpátokban ki voltam állítva őrnek — a hol bizony 6—10 óráig is ott felejtették az őrt kényszerűségből —, hát a nagy hidegtől, kíntól, szenvedéstől elkezdtem sírni, úgy hogy csak úgy folytak a könnyeim. A sírásom közben eszembe jutott egy zsoltár és azt eldúdoltam magamban és akkor, mintha egy nagy kő esett volna le a szívemről, úgy megkönnyebbültem és olyan vidáman álltam őrt tovább, hogy ki sem tudom mondani." Megrendülve hallgattam az ifjút és szinte szédültem. de láttam, hogy ezt a munkát folytatni kell. Szerveztem egy Bibliaolvasó kört, a hol valami csodás tisztaságban bonczolták a hegyi beszédet a sebesültek és megértették, hogy legfők épen tiszta szívre van szükségünk. A halottakra nézve megállapították, hogy azokhoz az Isten kegyelmesebb volt, mint hozzánk, nekünk még sokat kell szenvednünk, hogy annyira megtisztuljunk, hogy Isten elé kerülhessünk. Isten kegyelmének tudták be mindazt az irgalmasságot, a mit a harcztéren gyakoroltak bajtársaikkal szemben. „Ott kint nem is tudtuk, mikor megtettük, hogy irgalmasságot cselekedtünk, csak mikor haza kerültünk és végig gondoljuk, hogy miken mentünk keresztül, akkor látjuk, hogy az isten kegyelme volt az, a mi megengedte, hogy irgalmasságot cselekedjünk." „Ott kint az ember nem gondolkodik, csak érez." Ennek a közös bibliaolvasó-órának az eredménye egészen megszilárdított abban a feltevésemben, hogy legelső kötelességem a sebesülteket a Biblia köré csoportosítani. A végén volt három bibliaolvasó-köröm, a mire azonban nem futotta már az időből, így vonultunk be a Katona-Otthonba, a mit dr. Scheuner Ferdinánd szenior és Jahne Richárd lelkészek voltak szívesek rendelkezésünkre bocsátani a délutáni órakra, az Állomás-Parancsnokság pedig napiparancsot adott ki, hogy a magyar sebesültek minden hétköznap délután 1—V2

4-ig minden külön engedély nélkül részt vehetnek a Biblia-órákon. Azóta mindennap van ós minden napnak megvan a maga megrendítő esete. A szentírás belénk hasít és gyúrja a belső embert. A „Mi Atyánk"-ot tárgyaltuk egy hétig. „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek." „Van-e haragosunk odahaza?" vettem fel a kérdést. A Finta Gábor elmondja: „Van. Mikor kimentem a harcztérre, hallottam, hogy a bátyámat megszúrta egy ember. Két levelet írtam haza. Az egyiket annak az embernek, a ki megszúrta a bátyámat, hogy úgy imádkozzon az Istennek, hogy én haza ne kerüljek, mert leszúrom. A másikat a bátyámnak, a miben összeszidtam, hogy hogyan lehetett olyan gyáva, hogy engedte magát megbicskázni. De már nincs harag szívemben egy szál se, ha ide nem jártam volna Bibliát olvasni, megtettem volna." „Mert ha megbocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, megbocsát néktek is a ti mennyei Atyátok." (Máté VI. 14.) Egy szakaszvezető beszélte el, hogy egyszer nagyon lőtték az ő állásukat. A ki már több hónapot töltött a csatatéren, az nagyon jól tudja a gránát járását. Egyszer ő látja, hogy a gránát levág előttük. Utána a második, abból már látta, hogy baj lesz. A harmadik gránát meg közelebb jött, úgy hogy a negyediknek épen rá kellett volna esni. Nem bírtam az izgatottságommal. „Hát aztán mit csinált" ? — vágtam közbe. „Behunytam a szememet, megbocsátottam minden felebarátomnak és Istennek ajánlottam magamat." És a negyedik gránát nem ment meg. Lehetne még sorolni tovább ezeket az adatokat, azonban ezek segítenek engem annak megértésében, hogy mit tesz az Iszlai Ferencz uram búcsúszava: „Isten áldja meg a gyülekezetet". Jön az új vendég. „No, hogy talált ide?" „Hallottam, hogy van itt gyülekezet." Meglátogatom egy betegünket, a ki nem jött el, mert nagyon borostás volt az álla, az már azzal fogad, hogy hallotta, hogy új sebesültek jöttek a gyülekezetbe. Ezért hívom már most én is annak és valahogy tisztán érzem, hogy csakugyan gyülekezet, a hol Isten keze munkálkodik, úgy hogy nemcsak meg kell itt térnünk mindnyájunknak, de érzi a sereg, hogy meg kell téríteni neki másokat is. Gyakran megjelenik előttünk az otthon síró falu képe, a melynek bizony feltárulnak a bűnei is. „Mi lesz otthon, ha hazamegyünk?" „Majd mi általunk megváltozik a falu képe," mondja egy egyszerű pásztor ember. „Nekünk haza kell mennünk és el kell mondanunk otthon, hogy mi történt velünk, hogy oda haza is tudják, hogy hogyan tér meg egy ember, mert azt most még nem tudják."