Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-11-14 / 46. szám

46. szám. És a bibliaolvasó gyülekezet kezdi mindig tisztábban látni, hogy lia őket haza segíti az isten, hát nem az ő hőstetteikről kell nékik beszélni, hanem arról, hogy hogyan bocsátotta meg az Isten az ő bűneiket és hogyan fogadta őket gyermekeivé és hogyan vezeti, tanítja őket az ő szent igéjével. És már tudják, hogy ez a beszéd lesz az, a mi megtéríti a bűnös falut s a mi letörli a könnyűt a szemekből és már nem félnek attól a gondolattól, hogy ezt kell nékik tenniök. A gyülekezetben aztán történnek külsőleg is kedves dolgok, itt van a két Bökényi-testvér, a kik is egy vonaton jöttek ide Lembergből s most itt van mindennap találkozásuk. A múltkor meg jön be a Csulka András, aztán megáll, kipirul az arcza, kapkod a szó után, végre felkiált: „Hát kivel találkozom ón, tisztelendő úr?" ezt elkérdi vagy háromszor, aztán nyakába borul a legszéliil ülő bakának és összecsókolja. Hát biz ő Csulka János vörös ördöggel találkozott, a kivel első unokatestvérek és nem látták egymást 1914 augusztus 1 óta, csak most, 1915 október 81-én a gyülekezetben. „Valami úgy húzott már három napja ide," mondta az András gazda, a kit nem eresztettek ki a kórházból, valami járvány miatt zár alatt voltak. Van azonban más is a gyülekezetben, még házasság is lehet belőle. „Hogyan?" kérdi az olvasó. Hát, kérem, gyülekezet a nélkül nem lehet és a nélkül nem is gyülekezet. Úgy áll a helyzet, hogy vannak itt már jó öregnépfelkelők is, a kik hagytak otthon már férjhez menő lányokat is, itt meg hát csupa legényemberbŐl áll a gyülekezet. így történt, hogy összeverődött két hős. Egy eladó lányos édes apa, meg egy árva gyerek. Két falu választja el őket egymástól otthon. Megyek én egyszer az ifjúval, kérdem, hogy most hová mégy. Elmegy az öreg gazdát megnézni. Ez eddig egészen rendben van — gondoltam —, a gyülekezet tagjai meglátogatják egymást. Aztán kezdi a gyerek mondani, hogy van ám a gazd-uramnak két eladó lánya is. „Hű" — rikkantom el magam •— „meghívjatok ám a lakodalomra." „Násznagynak?" kérdi a legény. „Nem — mondom —, én azt tanultam az édes apámtól, hogy pap nem násznagynak való." „Hát akkor eskető papnak," oldja meg a csomót. „Hát ha az ottani tisztelendő úr megengedi, szívesen, de ha az nem engedi, úgy is elmegyek én szívesen." „Pedig már a mi falunkból a bíró lánya is írt nekem," de azért csak ment az gazd' uramat meglátogatni, hogy elmondja néki a gyülekezetben történteket. A gyülekezet, mint már említettem, minden hétköznap összejön, vasárnap délután a német katonáké. Két óráig hol ez, hol az történik. Vagy beszélgetünk, úgy hogy a beszélgetésben mindenki részt vesz, vagy énekelünk, a hány, annyifeleképen énekli a zsoltárt, himnuszt, szózatot, hát aztán ha van egy jobb énekes, akkor énekeljük annak vezetésével a csatatéri dalokat, vagy ha a Hettesheimerné tiszteletes asszony ideje engedi, akkor harmónium a mellett gyakoroljuk a zsoltárokat, a miknek az éneklésébe nem fárad bele a sereg. Mindenki kap egy zsoltárt és odahaza ha valamelyik megragadja egy-egy sebesült lelkét, akkor ő azt bejelenti és akkor azt a zsoltárt, vagy dicséretet enekeljük. Ha több van, elénekelünk kettőt is. Két órakor kezdjük a bibliaolvasást, a mibe szinte mindenki részt vesz. Sokszor nagyon élénk a beszéd, sokszor nagyon nagy a hallgatás, akkor aztán utána kutatunk, hogy miért is nem tudunk szólni. A Pécsi uram megmondja, „ha nagyon hallgatunk a bűnnel szemben, azt mutatja, hogy nem vagyunk vele tisztában". Hát aztán tisztába jövünk vele. Azután röviden imádkozunk, a mióta kezdjük látni, hogy odahaza milyen misszió vár reánk, nem felejtkezünk el imádkozni az otthoni lelkekért sem. A gyülekezet folyton erősödik. Eleinte 8—12-en voltunk, ez a szám folyton emelkedik, ügy hogy most már naponta 25—84-en fordulnak meg a gyülekezetben, a mely nagyon komolyan veszi a dolgát. Ide ugyanis csakis úgy hívjuk a sebesülteket, liogy tisztázzuk előtte a bibliaolvasás czélját. „Más életet kell élni Isten akarata szerint" ós nemcsak hogy nem idegenkednek tőle, de már most nem mennek el úgy Brünnnből, hogy el ne búcsúzzanak. Mivel nagyon mozgó elem vagyunk, minden hónapban külön meghozzuk a határozatot, hogy a háború után egyen-egyen összeadjuk egy heti jövedelmünket, hogy ebből fedezzék az illetékes tényezők az új magyar Biblia fordításánál a Máté evangéliumának fordítási és kiadási költségeit, ha több pénz jönne össze, a János evangéliumát is vállaljuk. A gyülekezet anyagi ügyei csak úgy, mint a lelkiek, Isten kezébe vannak letéve. És ott nagyon jó kezekben vannak. Eddigi kiadásaink fedezve vannak. A novemberi ós deczemberi még nincs, de nem aggódunk miatta, havonta 130—150 K kell. Könyvtár is kellene, a sebesültek már maguk kérnek „valami nagyobb könyvet". Baksay Sándor munkái kellenének már, nagyon jó hasznát tudnánk venni dr. Thury Etele VII.—VIII. osztály számára írt egyháztörténelmének, a Házi Kincstár köteteinek és más ilyen irányú dolgoknak. Az iratterjesztésnél ugyanis úgy vagyunk, hogy a sebesült kap először Máté evangéliumát, ha kedvet kap a szentírás olvasásához, akkor újtestamentumot és zsoltárt. Azt ajánlom nagyon mindenki figyelmébe, hogy a legjobb traktátus a mi híveink számára a zsoltáros könyv, azzal van a legtermészetesebb és közvetlenebb kapcsolatban, azt érti meg legjobban s abban találja meg leghamarabb annak az érzésnek a kifejezését, a mely feszíti az ő szívét, lelkét, de a melyet ő magára hagyva nem tud formába önteni. Ezek után van még szükség most már nem traktátusokra, hanem nagyobbszabású dolgokra. Nem tudom, hogyan ítélik meg a mi gyülekezetünk dolgát, de ha valaki támogatni óhajtja, azt a fentiekből megítélheti, hogy érdemes-e ezt a gyülekezetet támogatni. Szinte nem is merek kérni a történtek után, a mikor is Isten