Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-11-07 / 45. szám

ez méltán felszabadíthatja őt a nemesebb fegyverekkel való hadakozás kötelezettsége alól. Nekünk azonban az ilyen, nem épen kálvinista nyíltsággal véghezvitt elnöki eljárás és annak megokolása ellen mégis van kifogásunk. Egy protestáns, tehát elvek tekintetében nagyon is lazán körülhatárolt társaságban az „érzékeny lelkű" és „következetes" elnöknek kifogása van egyes más szellemben munkálkodó választmányi tagok ellen. No lám : a nagy „liberálizmus" milyen ártatlan formulát talált a más gondolkozásnak elhallgattatására! Ilyet, szabad szellemi életet élő testületben, még nem hallottunk! Hiszen a kormány még a parlamenti bizottságokban is gondoskodik az ellenzék képviseletéről, mert szükségét látja annak. Az Irodalmi Társaság új elnöke szerint azonban, ügy látszik, az ellenzék és szabad kritika jelenléte nagyon is kellemetlen lehet s ezért gondoskodik eltávolíttatásáról. Csak az a kár, hogy ezt az elvet nem érvényesítette mindjárt a választmányi tagok egy másik része ellen is. Talán attól félt, hogy nagyon is árván maradt volna néhányadmagával a választmányban ? ! Különben, a ki hatalmi törekvésében lényegében már a lelkészi kinevezéseket is be akarta hozni és az e felett való döntő befolyás jogát is meg akarta magának nevezni a néhány tagú bizottság útján néhány évvel ezelőtt a tiszántúli kerületben: annál el lehetünk készülve arra is, hogy — első sikerén felbuzdulva — jövőre már György Endre, Kenessey Béla vagy Petri Elek ellen nyújt be hasonló indítványt. Még jó szerencse igazán, hogy Ravasz Lászlónak kénytelenkelletlen az utolsó pillanatban megkegyelmeztek s egyházunk egyik legragyogóbb stílusú emberének kezéből egyházunk egyik leggyengébb stílusú szerkesztője kezébe nem tették a Protestáns Szemlét, mint a hogy ezt a tervet a „vezér" több más kerületbeli vezető egyházi férfiúnak előre el is árulta s így — hála Istennek — megmenekedett a Szemle annak kezétől, a kinek a lapja legutóbi számában „köpködésnek" nevezi az elvi magaslaton mozgó vitát és „koncz"-nak minősíti a Szemle szerkesztőségét! A saját nevét viselő serlegből (mit szólna ehhez Kálvin János!?), úgy látszik, még sem csak az „örömet", „keserűséget" és a „dicsőséget" itta ki az Irodalmi Társaság új elnöke, hanem ízlelt valamit abból a negyedikből is, a melyről a serleg felavatása alkalmával beszélt. Első ténykedése : ez a kicsinyes bosszúállás, mintha ezt bizonyítaná! Sebestyén Jenő. TÁRCZA. Harangszó. A háború eddigi tanulságai közül nem a legkevésbbé fontos annak belátása, hogy az eddigi sikereket nagy részben annak az önfeláldozó kötelességtudásnak köszönhetjük, a mely harczoló fiainkat és, bizonyos mértékben a polgári társadalmat is áthatja. Talán soha sem volt nagyobb szükség arra, hogy az anyagias életfelfogás rovására diadalmaskodjék az ideális világnézet. Szükség van fegyelmezettségre, önmegtagadásra, áldozatkészségre és főleg enyhítő, vigasztaló emberszeretetre. Ez erkölcsi érzések forrása pedig, újra s újra meggyőződhetünk róla, csak a hit, a szeretet királyának, Jézusnak vallása. Épen ezért erősítenünk, fejlesztenünk kell mindazt, a mi alkalmas magasabb szárnyalásra bírni a lelkeket. A háborúnak nem lenne legkevesebbet érő eredménye, ha az élet forgatagában eltévedteket visszavezérelhetnénk az Örök Élet forrásához, Németországból, protestáns államból jön egy hír, mely gondolkozásra késztet. A brandenburgi konzisztórium körlevelet intézett a községekhez, a melyben nem elrendeli, de szívére köti a községeknek a déli és esti harangozás szokásának újra élesztését. Berlin volt az első város, a mely a lutheránus templomok nyitva tartása után ennek a kívánságnak is eleget tett. A harangszó ! Van-e szívhez szólóbb, áhítatot keltőbb zenéje a világnak ? Ha ércznyelve megszólal s hangja száll, száll át bérczen, völgyön, az eltévedt vándor csüggedt lelkébe új erőt, új reménységet önt. Érzi közelségét az otthonnak, a melyben megpihen. Egyebek vagyunk-e mindnyájan élettépett, bánatsujtotta fáradt vándornál s a harangszó nem intelem-e, hogy áhítatos lélekkel emelkedjünk fel oda, a hol örök otthont készített nekünk a Megváltó ? így érezzük mindannyian, ha a karcsú falusi toronyból hívogat a harangszó a meszelt falu Istenházába. Béke száll a szívekbe, a természetnek termékenyítő békeillata hat át. A jól végzett munka öntudata s a vasárnapi felmagasztaltság reménye. Ott megértjük a harang szavát, ott lessük, várjuk kongását. Ez a poétikus vonása is hiányzik a városnak. Tudjuk, hogy érczes harang lakozik a fényes templomok égbenyúló tornyában. A közel lakók szélirányában hallják is szavát. De a nagyváros tülekedő zaja tompítja, elnyeli és a lakosság nagy része nem hederít reája, elfelejti s a harangzengés süket fülékre talál. A kenyér utáni harcz, a vagyon utáni hajsza közben a vasárnap a városban a tétlen pihenés, vagy a szórakozás napja s a templomokat is inkább a megszokás, mint a valódi lelkiszükség tölti meg. A vágy egy magasabb, egy nemesebb igazi élet után aránylag csak kevesek szívében üt tanyát. így volt ez eddig. Adja Isten, hogy ne így legyen ezután. Az a vértenger, a mely megindul a harczok nyomán, az a keserves könyáradat, a mely végig hömpölyög a hazán, mosta el a közönyt, a hitetlenséget. A kétkedők látták be, hogy: nem a keresztyénség a bűnös, hanem az emberek, a kik nem tudnak eléggé keresztyének lenni. S a háborút nem azok a tulajdonságok keltették életre, a melyeknek forrása a vallás, hanem azok, a melyek az élet czélját csak az anyagi