Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-10-31 / 44. szám

rossz fiú mindenkiben bízzék, csak Benne ne; minden akaratnak, szeszélynek engedjen, csak az övének ne. Meg akarja békéltetni a békételent. S hogyan hajtja ezt végre? Békeköveteket, békehírnököket küld szét minden félé ! Csodálatosan szép hivatás a békehírnököké. „Mily szépek a békességliirdetők lábai" mondja az írás. Ha a most dúló háborúnak hirtelen vége szakadna, ki ne vállalkoznék, hogy szerte vigye a békesség hírét? Óh, ha én lehetnék az í Hogy futnék végig az utczákon, bekiáltva palotákba ós viskókba, templomokba és kórházakba: békesség, békesség! Lábam nem fáradna el, hangom nem merülne ki. Az Istennel való békességet is sokaknak csak hirdetni kellene. Hányan vannak, kik nem mintha nem volnának készek ezt a békességet megkötni, de egyszerűen nem tudják, hogy lehetséges -—• sohsem jelent meg hitük szemei előtt a Megfeszíttetett, a nagy békességszerző! Mily szép hivatás beszélni, bizonyságot tenni Róla ! S milyen méltóságteljes hivatás az Isten békekövetének lenni! Az Ő nevében, megbízásából, méltóságával szólni. Mintha Isten kérne, úgy kérünk, mondja Pál. Nem gyermekek vagyunk, kik ellestek valami titkot s elfecsegik azt másoknak: követek, a nagy Király tekintélyével felruházva. Szép hivatás, méltóságteljes — de milyen nehéz! A mit a földre szállott Istenfiának nem hisz el a világ, azt kell neki megmagyarázni. Képtelenség ? Jézus maga ígéri, hogy az Ő tanítványai nagyobb dolgokat fognak cselekedni;

mint 0. Nem ón, nem te, hanem a hívők nagy egysége, a Krisztus anyaszentegyháza. Nem egy életet, hanem életeknek egymással szerves kapcsolatban lévő, egy Lélektől áthatott életeknek az ezreit kell a világ elé tárni, melyekről Iesugárzik az Istennel való megbékéltség kívánatossága, ereje ! Ez a bizonyságtétel fogja a gyűlölséget, bizalmatlanságot lefegyverezni s megszerezni a nagy Békességet! V. T. PETRI ELEK PÜSPÖK SZÉKFOGLALÓ BESZÉDE. II. Főtiszteletű Egyházkerületi Közgyűlés! Iskolai nevelésről és oktatásról szólva, hangsúlyozom, hogy főpásztori működésemnek nem kis vagy épen mellékes teendője lesz a lelkész-és tanítóképzés fejlesztése is. Tudjuk mindnyájan, hogy az emberiség feladata a haladás, az előbbre menetel a tökéletesedés útján, hiszen Idvezítőnk parancsa kötelez: „legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes". De tudjuk azt is. hogy az emberiség haladása nagyrészt vezéreitől, kiváltképen erkölcsi és szellemi vezéreitől függ. Az államok és kormányok, s általában a világi hatóságok kétségen kívül sokat tehetnek az emberiség jólétének előmozdítására, de nem csekélyebb tényezők e részben a lelkipásztorok sem, kik az ő híveiknek lelki, vallásos ós erkölcsi haladását vezetik. Azért az egyháznak legeminensebb érdeke, hogy a lelkészeket erre a nagy hivatásra minél alkalmasabbakká tegye és nevelje. Emelnünk kell azért a papság színvonalát minden tekintetben, úgy értelmi, tudományos és közműveltségi, mint főleg erkölcsi tekintetben s a mi a legfőbb : egyháziasságban. Leendő papjainkat képesekké kell tenni arra, hogy külsőkép ugyan szerény, de belsőleg annyival magasztosabb hivatásukat jól betölthessék és az őket megillető helyet a társadalomban, sőt az államban is elfoglalhassák. Minél hívőbb, egyháíiasabb és tudományosan kiképzettebb lelkészeket nevelünk, annál inkább biztosítjuk egyházunk jövő fejlődését és virágzását. Én e nemes czél érdekében semmi áldozattól sern riadok vissza, mert szélit meggyőződésem, hogy az élet mindennapi bajai között is az a pap állja meg igazán a helyét, a kiben az élő hitből folyó buzgóság tudományos képzettséggel párosul. Nem kevésbbé fontos egyházunk jövőjére nézve a tanítóképzés is, mert a mi az egyházban a pap, az az iskolában a tanító. A lelkésznek, minden buzgósága, lelkesedése és fáradozása csak félmunka, ha a tanító nem segédkezik munkájában vagy épen aknamunkát folytat ellene. Sajnos, hogy e tekintetben szomorú tapasztalataink vannak. Nem lehet és nem szabad tűrni az egyház iránti tiszteletnek, a tökéletes fegyelemnek azt a meglazulását, a kötelesség teljesítésnek azt az elernyedését, a melynek kétségbeejtő tüneteivel nem egy esetben találkozunk. Arra kell tehát törekednünk, hogy minél vallásosabb lelkületű, minél egyháziasabb érzésű tanítókat neveljünk, a kikre nyugodt lélekkel bízhatjuk legdrágább kincsünknek, gyermekeinknek, a jövő egyházának nevelését. Az egyház nem azért tart fenn alsóbb és felsőbb fokú iskolákat, hogy azokban legszentebb hitelvünk, legmagasztosabb érdekeink épen azok által tétessenek gúny és kicsinylés tárgyaivá, a kik esküvel kötelezték magukat, hogy buzgó harczosai lesznek anyaszentegyházunknak. És itt engedtessék meg nekem egész röviden, de teljes határozottsággal kifejezést adni annak, hogy én az iskolai nevelés és oktatás államosításának barátja nem vagyok és azt legalább a mi egyházunkkal szemben állami érdeknek nem tartom. Mi minden önhittség vagy dicsekedés nélkül, de a valóságnak megfeleloleg bátran hivatkozunk arra, hogy a magyar hazának mindig hűséges fiai voltunk s hazánk és egyházunk iránti kötelességeink soha összeütközésbe nem jöttek. Sőt nem egy, de számos lapja van történetünknek, mely mutatja, hogy a két kötelesség már a feladat természeténél fogva is összeforrva vezetett bennünket. A hazafias érzés mindig támogatta és áthatotta egyházunk iránti kötelességeinket is. A magyar államnak tehát nincs oka bizalmatlannak lenni irányunkban bármilyen téren és így az iskolai oktatás terén sem. Az iskolai oktatás és nevelés terén nagy feladat vár egyházkerületünkre különösen a nőnevelés tekinte-