Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-09-26 / 39. szám

gatő eszméket tárja fel úgy, a mint az a kor kiválóbb Íróinak felfogásában, munkáiban visszatükröződik : az okoknak a megismeréséhez közelebb visz és érezhetővé teszi azt az áramlatot, a melyben az illető kor emberei éltek és dolgoztak. A hazai egyháztörténelem eseményeinek eredményét röviden összefoglalva, előttünk áll az ismert tény : a régi századok magyar kálvinizmusa a múltból tisztes nevet hagyott az utódokra örökségül. Nevét beleírta a magyar nemzet történetébe. Benne van a köztudatban, hogy szabadságharc-kainkban, jogainkért, nyelvünk fennmaradásáért folytatott küzdelmeinkben a magyar kálvinizmusnak lényeges része van. Azonban önkénytelenül az a kérdés merül fel, hogy mi tartotta fenn a kedvezőtlen viszonyok között itt úgy a kálvinizmust, mint általában véve a protestantizmust? Honnan vette azt az erőt, a melyre támaszkodva nemcsak megállani, hanem a nemzet életére hatni is tudott? E kérdésekre jórészt azoknak a működése adja meg a feleletet, a kik itt századokon át, de különösen a reformáczió századában, apostoli hithűséggel hirdették az evangéliumot szószékekben, könyvekben, odaadó munkásságukkal a keresztyénség első századainak lelkesedését idézvén fel a Krisztus tudománya iránt. Protestáns irodalomtörténetről, ennek jelentőségéről, azután arról esett szó, hogy azt elő kell adni. Ámde megírott protestáns irodalomtörténetünk nincsen. De megvan ennek az irodalomtörténetnek az anyaga. Az egykori lelkes igehirdetők szavai elhangzottak, a tüzes prédikátorok beszédeit nem jegyezte fel senki, de könyveik megvannak, igaz, hogy nem mind ; sok közülök elveszett, de sok fenn is maradt. Ott vannak könyvtárainkban, könyvtáraink őrzik a szúette, szakadozott példányokat. A mai nemzedék előtt áll a feladat: vesse bele a munkába magát, hozza elő napfényre azokat a régi könyveket, gyűjtse össze az építésre alkalmas anyagot ; idők folyamán majd csak megjön az építőmester is, a ki az egészet megfelelő formába összefoglalja. Még nem volt eszme, mely lelkesült elhatározások, önfeláldozó munka nyomán testet nem öltöt volna. Korunk nagy vívmányai kézzelfogható bizonyítékait tárják fel annak, hogy mit jelent az erélyes egyéni elhatározás és akarat. Ha majd a háború véget ér és a lelkesedés remélhetőleg tért keres a munkára mindenütt, elég erő jut arra is, hogy a mult eme szellemi kincseit feltárjuk egyházunknak, protestáns keresztyén öntudatunknak erősítésére, az Isten dicsőségére, a ki Árpád unokáinak a legnehezebb időkben annyi talentumot adott s nem engedte meg, hogy a Duna-Tisza mentén idegen nép foglaljon helyet. A feladat nem kicsiny, hiszen csak a XVI. század harminczas éveitől kezdve annak a végéig mintegy 371 magyarnyelvű munka jelent meg, mely túlnyomó többségével a reformáczió szolgálatában állott. E munkával meg kell birkózni előbb-utóbb. Ez az a sanctum postulatum. sanctum proposituin, a melyről a régiek beszéltek, a melynek megoldását az utódokra hagyták. Ez fogja életre hívni a gondolatokat, a melyek hatottak, irányítottak, vezettek egykoron és kialakították azt a magyar kálvinista karaktert, a melyet olyan sokszor emlegetünk, talán azért, mert vele ritkán találkozunk. Elő kell venni a régi könyveket. Bele kell építeni munkánkat a nagyjelentőségű műbe, mert különben „a régi dicsőség enyészé fénye el fogja veszteni a jelenre való minden buzdító hatását". A magyar protestáns egyházakat a legközelebbről érdeklő szellemi tartalmat igénytelen nézetünk szerint nem tárhatják fel azok, a kik a reformáczió nemzeteket, népeket újjászülő eszméjét át nem érezhetik soha, a kik az egészben csak egy egyszerű jelenséget látnak, a mely a történelem egyéb mozzanatai közé sorakozik. Mélységekből és magasságokból támadt, mélységekből és magasságokból táplálkozó oka volt annak, hogy ismeretlen emberek fiai szokatlan nagy számmal felkeresték a helyeket, a hol a régi, sokáig elrejtett világosság új fényben tündökölt és aztán „rohanva rohantak vissza a hazába, hogy apostolok, esetleg vértanúk lehessenek". Több mint félszázaddal ezelőtt hangzott el a munkára hívó szó, mely a régi idők protestáns emlékeinek a feldolgozását sürgette, mert különben „századok sírjának kincsei nem minket, hanem részben másokat fognak gazdagítani". És íme, most, mintha az események előre vetnék árnyékukat. Gondoljunk csak a XVIII. század első felének egyik legnagyobb magyar kálvinista alakjára, Ráday Pálra, a kinek legterjedelmesebb életrajzát intézetünk levéltárának kincseiből tőlünk idegen kezek épen a napokban dolgozták fel nagy szorgalommal. Gondoljunk a sárospataki ref. főiskola 1621-iki törvényeinek, a marosvásárhelyi ref. főiskola XVII. századbeli törvényeinek a feldolgozására. Ügy ezen a téren, mint mindenütt, kemény munkára kell előkészülnünk. Ne mondja senki, hogy ezek a szavak iskolai ünnepélyünkkel összhangban nincsenek, nem ez a fődolog, hanem az, vájjon általában véve igazságot fejeznek-é ki? A költő reménytelen perczeiben a miatt panaszkodik, hogy az eszményiségnek emberei kihaltak, senki sem lépett helyükre: „Más faj állt a kihunyt helyére . . . szívtelen". Részben rajtunk is áll, hogy az efféle aggodalmak teljesedésbe ne menjenek. Az eddig mondottak a kérdést általánosságban érintik, a jövőre vonatkoznak, most a dolog gyakorlatibb oldalát szeretném röviden érinteni és közelebbről a mi teendőinkről, a tiszteletes ifjúság teendőjéről óhajtanék épen az irodalomtörténeti tanulmányokkal kapcsolatban szólani. Lépjünk egyenkint, egyénenként érintkezésbe valamelyik íróval. Válogathatunk közöttük ízlésünk, hajlamaink szerint. Vannak közöttük olyanok, a kik a prédikácziók írása terén jeleskedtek, mások írtak katekizmusokat, mások munkákat, a melyek ismereteket közölnek azokkal, a kik a cura pastoralis munkaköre iránt éreznek nagyobb hajlandóságot. A kiket maga a nyelv érdekel, azok valamennyit többé-kevésbbé haszonnal forgathatják. Az a nyelvezet, a melyen írnak, egyszerű,