Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-09-05 / 36. szám

„Ott, a kereszt aljába Békességet lelek. A szívem mindenestül Az Úr elé viszem ..." Ugy-úgy, ott a kereszt aljában megtalált szívedet mindenestül add oda Uradnak. 0 elfogadja s nála megtisztul minden szennytől a Jézus vérében. A mikor megtisztította, tisztán, épen néked visszaadja, hogy most már jobban vigyázz reá. Az elveszett szíved így lesz megtalált szívvé, kettőtök örök tulajdona. Marjay Károly. AZ ÚJ HÁBORÚS TANÉV. Ki gondolta, hogy lesz még egy?! Azt hittük, hogy ez az új már a békesség jegyében kezdődik, hogy azok, a kik a mult tanév folyamán elmentek és megmaradtak, most már fáradalmukat kipihenve térhetnek vissza oda, a honnan búcsúztak. Hittük, hogy visszajönnek tanárok, tanulók, ifjak ezrei a régi czéljaiknak újból átadott iskolák falai közé. Reméltük, hogy vége lesz a nagy tűzkeresztségnek és elülnek a fákat gyökerestől tépő viharok. De fájdalom, nem így történt. Hordoznunk kell továbbra is a súlyos terheket és készülnünk újabb nagy áldozatokra. A hiányok, nehézségek most az új tanév nyiltával újból és pedig hatványozott mértékben itt vannak előttünk. Kik is vannak még itthon főiskoláink hallgatói közül? És azután lentebb is, hogy megritkultakés ritkulnak a tanárok, tanítók és tanulók sorai. Kell még sok áldozat, szükség van még kimondhatlan nagy, még soha át nem élt erőfeszítésre. Elmentek és mennek a fiak, most kerül majd sor az apákra és nagyapákra! Bármily kedvező is most a helyzet, de tudjuk, a veszély nem mult el, a gondok, aggodalmak szántotta redők még nem simultak el, az üres helyek mindinkább szaporodnak. Lehetetlen, hogy most ne gondoljunk azokra, a kik még itthon vannak, a kikről most igazán, frázis nélkül mondhatjuk, hogy hazánk, egyházunk jövő reménységei, a kik annyi űr betöltésére hivatottak. Ifjúságunk oktatásának, nevelésének kérdése sokat foglalkoztatta mos-, tanában még a nagy idők bekövetkezte előtt is sajtónkat a gondolkodó és jövőnkért felelős elemeket, sziveket. Éreztük már előbb is, hogy itt a 12-ik óra, kell valamit tennünk, hogy ifjúságunk jobb felszereléssel, a komoly, dolgok iránti melegebb érdeklődéssel és az egy szíiksé,ges dolog iránti nagyobb vonzalommal lépjen az élet porondjára még normális viszonyok között is; beláttuk, hogy az igazi társadalmi, egyházi reformmunkának, ébredésnek ott kell kezdődnie az ifjúság seregében. De százszorosan be kell ezt most látnunk. Hiszen sokszoros buzgalomra, erőre, lemondásra lesz szükségük azoknak, a kik megmaradnak és a hiányzók helyére lépnek. Hiszen egy egész és százszoros erőt kifejteni tudó generáczió kell a pusztuló kőfalak építésére. Új háborús tanév ! Milyen érzülettel lépjük át kiír szöbét?! Ez a kérdés legelső sorban ránk, azokra vonatkozik, a kik mint tanítók, nevelők lépünk be a tantermekbe. Milyen lelkülettel lépjünk be, mit vigyünk magunkkal azok számára, a kik ott várnak reánk? Viszünk tudományt, megnövelt ismereteket és adjuk ezt kétszeres buzgalommal azoknak, a kik lábainknál ülnek ; viszünk lángoló hazaszeretetet, a melyről tudjuk és megéreztetjük, hogy most van a megpróbáltatás kohójában. De nem viszünk be az ifjúság körébe egyetlen kicsinylő mosolyt a legmagasabb ideálokkal és ama Szeretettel szemben, a melyről most kell bizonyságot tennünk és hirdetnünk, hogy az áldozatok áldozatát hozta érettünk, a melyről most tudjuk igazán, hogy ha mindenütt befogadásra találna, akkor nem lenne többé gyilkoló fegyver okozta romlás és siralom. íme itt van a hatalmas, nagy lobogással égő tisztító tűz; van-e szükség ezenkívül más valamire, hogy iskoláink falai közül kitisztuljon az a szellem, a melynek befészkelődése, terjedése ellen annyí panasz hangzott el?! Lehet-e most olyan sivár lelkület, a mely ott az ifjúság előtt nem tudja átérezni mély felelősségérzetét azokkal szemben, a kik gondjaira bízattak és nem tud hittel és meggyőződéssel rámutatni azokra a. magasságokra, a melyektől még olyan távol van ez a büszke emberi nemzetség, a mely eleddig boldogságának, békességének alapja gyanánt csak a szent kultúrát volt hajlandó elismerni. A nagy veszteségek között azzal szeretjük vigasztalni magunkat, hogy nem foly el ..hiába annyi; drága, vér és nem hull porba, annyi áldozat. Untalan felhangzik mindenünnen, hogy nem .lehetünk többé olyanok, mint voltunk. Oh ha még ez a vigasztalásun k sem lennel... „Jövel. Szent Lélek !" hangzik fel ezer meg ezer ajakról az új háborús iskolai év kezdetén. Bár lenne hely és vágy minden lélekben az • igazi szabadság, világosság,, élet Lelkének befogadására! . p. JOTEKONYSAG A HÁBORÚBAN. A mostani háború gyakorlati keresztyénségülik kemény próbája. Kegyes szólamok nem. sokat érnek, cselekedetekre van most igen nagy szükség.. Csak nyitott szemmel járjunk s lépten-nyomon láthatjuk az alkalmakat a. segítség nyújtására. A puszta megilletődéssel, szánakozással nem gyógyulnak a sebek. „Mutasd meg nekem a te hitedet a te cselekedeteidből" — apostoli komolysággal csendül a felhívó szó e nehéz napokban. Máskor is éreznünk kellett az elköteleztetést azokkal a czélokkal szemben, melyeknek megvalósítását Isten az emberekre bízta. De most, sokkal többre vagyunk hivatva,, sokkal nagyobb a mérték, melyet megütnünk kell. Ezer meg e^er szükség kiált, Kötelességeinket fel nem ismerni, avagy lelkiismeretlenül kijátszani, üres mentegetődzéseinkkel körülbástyázott semmittevésben éldegélni sein, hozzánk, -sem a nagy időkhöz nem méltó. Ez a magatartás máskor, sem volt erény, de most a halálra érettség- csalhatatlan szimptómája lenne. „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll" — mondhatjuk