Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-09-05 / 36. szám

nagy igazán a költővel: „Az erőnk szerinti küzdés" heroikus ideje ez. Derék katonáink megteszik a magukét. A lövészárkok sok százezer szenvedő hőse elől jár az áldozattételben. A legnagyobbat áldozzák, mert egészségüket, vérüket, életüket adják. Mi, itthonievők, ha mindent megteszünk is, messze mögöttük maradunk. De a minket illető rész becsületes vállalása és teljesítése mégsem utolsó dolog, sőt a sikernek egyik lényeges biztosítéka. Ha győzelmet várunk, azt csak lelki, testi és anyagi erőinknek teljes latbavetésével várhatjuk. A német birodalom kincstári hivatalának államtitkára a napokban jelentette be a harmadik hadikölcsön tervezetét. Mint mondá, „ez újabb kölcsön sikere is biztos s a siker a német népnek eleven munkáján, szívós akaratán alapszik, a mely a háborúban a háborúért munkálkodik és alkot". Talán úgy is mondhatta volna, hogy a háborúban a békéért, mert nagyszerű erőfeszítéseink a jó béke czéljait is szolgálják. A harmadik hadikölcsön jegyzésének ideje bizonyára majd mireánk is elkövetkezik s minálunk fokozottabb tevékenységre lesz szükség, mert szegényebb nép vagyunk. Mindent el kell követnünk, még a lehetetlennek látszót is meg kell kísérelnünk. Ha nem akarunk önkéntelen segítői lenni ádáz ellenségeinknek, kik a „központi hatalmak" anyagi kimerülésétől várják diadalukat, ha van bennünk szeretet fajunk, nemzetünk iránt ós egyházunk iránt, melynek sorsa a nemzet sorsával mindig egy volt, ha akarjuk a győzelmet, a diadalmas békét: akkor nekünk is munkálkodnunk kell „a háborúban a háborúért". Minden mást kicsinynek kell tartanunk, míg ellenség lábatlankodik jövő boldogulásunk kapujában. A keresztyén könyörülő szeretet gyakorlásának tág tere nyílott meg előttünk. Ezen a téren fölmentésre most senkise tartson számot. Itt nincsen „untauglich", mert a munka nemeiben bőven válogathatunk s a jótétei lehetősége mindenki számára ott van az adakozásban. Csak ebben „meg ne restüljünk". Ne várjunk mindent az állam segítő kezéből. Az a mindenhatónak hitt állam is most, e vészterhes időkben a mi támogatásunkra szorul s magára hagyni óriási feladatainak megoldásában nem hazafias és nem keresztyéni dolog. Tegyünk annyi jót, a mennyit csak tudunk. Ne dobjuk félre lelkiismeretlenül azokat a „felhívás"-okat, melyek a háború nyomán sarjadt szükségletek kielégítésére, a nyomor és szenvedés enyhítésére buzdítanak és kérnek. A papírkosár nemcsak ezeknek a felhívásoknak, de sokszor talán legdrágább érdekeinknek sorsát pecsételné meg. Mi jól megvédett városaink, falvaink határain belül, senki által meg nem háborítva élhetünk ; nem éreztink-e ezért mélységes hálát a Gondviselő iránt s nem vagyunk-e lekötelezve azokkal szemben, kiknek az érettünk való szenvedés mártíromsága jutott osztályrészül? „Építsük fel újra a feldúlt családi tűzhelyeket" — ez a legújabb segítő akczió jelszava. Városok, törvényhatóságok. testületek, áldozatkész hazafiak dicséretreméltó buzgalommal álltak sorompóba. Megépülnek a lerombolt falvak s bennük az iskolák, templomok. A szeretet hatalmának nem mindennapi története ez. De hát a magyar ref. egyház mit épít meg? Az ő áldozatkészségét micsoda alkotás hirdesse ott a végeken, vagy egyebütt? Gondolkozzunk felette 1 Nem épen utolsó dolog lenne, ha valamelyik általunk felépített felvidéki iskola, vagy templom falába lehetne illeszteni a magyar ref. keresztyének felebaráti szeretetének emléktábláját. De mindenesetre elengedhetetlen szükségesség, hogy mi magunk építtessünk fel „lelki ház"-zá, melyből a szeretet munkáinak hosszú sora induljon meg. Egyházunk a maga egyetemében és tagjaiban csak úgy mondható a „világ világosságáénak, ha cselekedeteiben mutatja meg hitét, „ha czélra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre, így összehat kezünk, szívünk, agyunk". Akkor majd a becsülettel megvívott küzdelemnek fölemelő tudatában ülhetünk győzelmi ünnepet s önérzettel gondolhatunk vissza mindig a megtett útra, az átélt időkre, akkor majd a megbizonyosodott lélek boldogságával mondhatjuk: kötelességeinket híven teljesítettük, Isten velünk volt, „szent palástja szárnyát ránk takarta, tombolt a vihar, de csak fejünk felett". Custodius. TÁRCZA. Levél a szerkesztőhöz. Nagy tiszteletű uram ! Hosszú, fárasztó utazás után felrobbantott hidakon keresztül, leégett falvak mellett vasárnap d. e. érkeztem meg P.-ba, a gyönyörű lengyel városba. A jelentkezéseket elvégezve, csakhamar megtudtam, hogy — bármennyire szükség lenne is ott ref. tábori lelkészre, kimegyek a csapatokhoz — itt még nagyobb szükség van rám. Tizenegy hónap óta mindig azt várják idegen ajkú katonák közt elszórva levő ref. híveink. A tábori főpap marasztalt, hogy pár napot töltsek ott, pihenjem ki fáradalmaimat, mely idő alatt a kórházakban ápolt híveinket is meglátogathatom. Ezeknek lelki gondozását Dzurányi Dezső ottani ág. ev. tábori lelkész végzi odaadó buzgósággal, testvéri szeretettel. Az evangélikus templomhoz utasítottak, ott találom Dzurányi kollégát. Már messziről megütötte fülemet egy ismerős ének dallama. Katonáink énekelték, ellenséges földön, egy csapataink elől elmenekült lelkész templomában a mi legdrágább imánkat: „Isten áldd meg a magyart"... Könnyes szemekkel, de boldogságtól sugárzó arcczal álltam katonáink közé s énekeltem veliik az igazán szívből fakadó imádságot: „Balsors, a kit régen tép, Hozz reá víg esztendőt..." Istentisztelet végeztével Dzurányi kartársam közölte velem, hogy még egy istentisztelet lesz, a Reserve-Spitalban; ha tetszik, tartsak vele. Örömmel fogadtam ajánlatát, sőt az istentisztelet végzését is elvállaltam, hiszen magyar katonáink túlnyomó része református vallású.