Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-08-22 / 34. szám

SORSDÖNTŐ ÓRÁK. Békéről beszélgetnek már az emberek s bár ennek a valósága még távol lebeg, annyi bizonyos, hogy kifelé indulunk már a háborúból. Szükséges tehát, hogy a háború után való teendőkről is meginduljon az eszmecsere. „Sorsdöntő" időket élünk; a béke által eljövendő új korszak új követelményeket, új pro grammot s új munkálkodási módot is kiván tőlünk. A háború elején még mentegethettük magunkat azzal, hogy nem csoda, ha az egyházak nincsenek a háborúra felkészülve; elvégre nem tudhatták, hogy lesz háború. De a békével szemben ez a kifogás nem használható, mert tudjuk, hogy az, előbb vagy utóbb, de egészen bizonyosan eljön s nekünk ezt a világtörténelmi alkalmat, a melyet az Isten úgy nemzeti, mint vallási szempontból nyújt, teljes erővel ki kell aknáznunk. Ennek a világháborúnak kellett eljönni azért, hogy nemzetünk nagynevű erényei méltó fényben ragyoghassanak a világ előtt. A kis, vagy izolált helyzetben élő nemzeteknek igen gyakran ez a sorsa. A búrokat szabadságharczuk tette az egész világ tisztelete tárgyává. A balkáni népekről csak a nagy háború után kezdett komolyan beszélni a nyugati világ, sőt még mi magunk is, pedig mi laktunk hozzájuk legközelebb. A nemzetközi megbecsülés és elismertetés ragyogó napfénye most mireánk is ránk fog köszönteni. Eddig úgy is csak sugarak jutottak számunkra belőle, de most egész lelkével figyel bennünket a legerőteljesebb s hatalmas protestáns öntudattal dolgozó kultúra: a német. Eljött most a magyar nemzet sorsdöntö órája is, a mikor majd a háború után a bennünk rejtőző összes kulturális erőknek és képességeknek virágzásra kell jutni azért, hogy a katonáink hősiessége által megteremtett egyetemes európai tiszteletet a béke küzdőterein is igazolhassuk, biztosíthassuk és kamatoztathassuk. Ez az idő, az új béke korszaka a magyar ref. egyházra nézve is sorsdöntő óra lesz. Mert most kell megmutatni nemcsak azt, hogy mi a nagy erkölcsi erőket termelő protestáns kultúrának aktív hordozói voltunk ebben az országban, hanem hogy azok is vagyunk, azok is akarunk maradni s minden erőnk megfeszítésével veszünk részt az új egészségesebb magyar nemzeti kultúra megteremtésében. Ez az alkalom most hihetetlenül a kezünkre játszik. Az egyetlen nagyobb hullámokat vető szellemi mozgalom, a nyugatiaskodó, szabadgondolkodó ízű modernkedés hajótörést szenvedett, mert végig kellett élnie a saját ideáljai rombadöltét s az azokba vetett csalódást. Viszont azonban bennünket felséges meglepetések értek: újra érvényesült a nemzet becsületes, romlatlan, komoly szelleme is, sok gazdag, szunnyadó erő, mélyebb vallásosság, szóval olyan alap, a melyen a mi református magyar nemzeti szellemünk történelmi stílusban épített épületét újra helyreállíthatjuk. Mindezek a lehető legnagyobb reménységekkel tölthetnének el bennünket, ha végig tekintve egyházi életünk területén, nem látnánk a teljes szélcsend és érthetetlen passzív várakozás állapotát. De mire? A békére? Hiszen nekünk épen most kellene a leglázasabb erővel fegyverkeznünk a politikai béke idejére, a mikor majd épen a szellemi élet harczai kezdődnek újra. Nekünk most országszerte nagyarányú megbeszéléseket, a legnagyobb agitácziót kellene kezdenünk a háború utáni stratégia érdekében. Püspökeinknek, egyesületeinknek, lapjainknak aktuális témákat kellene felvetni a lelkészértekezletek, különböző gyűlések számára, a melyeken mind az eljövendő új korszak munkáival, reménységeivel, életével, eshetőségeivel kellene foglalkozni. És itt nem lehet kifogás a háború. Hiszen ez épen a lelkészi kart és egyházunk idősebb vezéreit, az „atyákat" alig érinti, és ha nagyon lelkiismeretesen fogjuk fel a dolgot, akkor gondolkodás nélkül be kell vallanunk azt is, hogy hadmentességünknek, itthonmaradottságunknak épen a békére való előkészülés e nagy munkája adna igazán létjogosultságot. S végül ha a férfiak nincsenek is itthon, annál inkább itthon vannak a nők. A magyar nemzet úgy sem fog újjászületni még a háború hatása alatt sem, ha csak a férfiak változnak meg. Meg kell változni a társadalom másik nagyobbik felének, a nőknek is. S ebben a ref. keresztyén gyülekezeteknek kellene a leghatalmasabb eredményeket felmutatni. Mindezekhez pedig mi minden kellene? Kellene a mi igehirdetésünkben, belmissziói munkálkodásunkban, lelki gondozásunkban egy fanatikus „nagy éva

! A papság alapos előkészülete a télre; százszorosan intenzívebb lelki gondozás és óriási tömeg elsőrangú, új életet hirdető, aktuális vallásos irat. Azután egység és czéltudatosság az ideálokra nézve és egyéni találékonyság a taktikát illetőleg. Egyházunk minden rangú és rendű hivatalos és nem hivatalos vezéreitől várjuk a nagy programm proklamálását. Találjanak módot a találkozásra s az összes egyházi lapok bizonyára a legnagyobb erővel fogják nagyszabású munkájukat támogatni. Lehetetlen, hogy a magyar ref. egyháznak ne lenne négy-öt olyan nagyszabású gondolata, vagy ideálja, a melyek megvalósításáért minden lap, minden frakczió egyformán ne lelkesednék. Kezdjük tehát ezeken. Sebestyén Jenő. LELKÉSZÉRTEKEZLETI MEGNYITÓBESZÉD. Mélyen tisztelt Értekezlet! Az a véres világháború, melyet most egy éve az irigység, önző kapzsiság és telhetetlen uralomvágy zúdított reánk, a midőn elménknek minden gondolatát, szívünknek minden érzését hazánk sorsa és a harczmezőn küzdő szeretteink élete miatti aggódás foglalta le, megakadályozott abban, hogy a mult évben rendes évi érte-