Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-08-22 / 34. szám

kezletünket megtarthassuk. Szolgáljon ez a sajnos helyzet az elnökség mentségéül és igazolásául. Bár a háború iszonyatosságai még most sem szűntek meg, sőt egyik szomszédos birodalomnak minden erkölcsi elvet lábbal tipró hűtlensége és árulása folytán még fokozódtak: mindazáltal erős az isteni gondviselésbe, az erkölcsi világrend igazságába vetett hitünk, hogy annyi szív nem hiába onta vért: erős a reménységünk, hogy a végleges győzelem a miénk lesz, hála a magyar és szövetséges német hadsereg vállvetett munkájának és széles e világban páratlanul álló vitézségének! A háború még most is minden becsületes hazafi egész lényét és egyéniségét leköti ugyan, de én mégis úgy tapasztalom: hogy a kedélyek ma már még sem annyira zaklatottak, mint az első hónapokban — hiszen az ember lassankint a rosszat is megszokja — és igy mi is azzal a lelki nyugodtsággal gyűlhettünk össze mostani értekezletünk megtartására, mely feltétlenül megkívántatik ahhoz, hogy tanácskozásunk higgadt és méltóságteljes legyen. Irányítsuk azért lelkünket ennek a véres háborúnak zivatarában is arra az ideális állapotra, mely a szent őskor minden ihletett prófétájának lelkében élt, s melyről Pál apostol azt mondja, hogy az „a lelkeknek egyessége a békességnek köteléke által1

. Én hiszem, hogy jönni fog, mert jönni kell, egy jobb kornak, melyben a halált ontó fegyverek a békés munka és testvéri szeretet eszközeivé alakulnak át s azok a nemzetek, melyek ma dühös ádázattal törnek egymás ellen, az evangéliumi testvériség jegyében ismét kezet fognak egymással, hogy pusztuljon a földről a bűn, s az erény és tiszta erkölcs virágai illatozzanak. Ez lesz a legfelségesebb diadal: a békességnek és testvéri szeretetnek diadala! A kérdés azonban az, tisztelt Értekezlet, hogy miben áll az a közösség, az a lelki egység, melyet az apostoli hitforma a szentek egyességének nevez ? Az evangélium az emberiség egységét hirdeti. Jézus Galilea térségein a testvériségnek és szeretetnek, a lelkiegységnek legmelegebb felhívását intézte a világhoz, mely azóta a világtörténet hullámverései, az emberek egyenetlenkedései, a sors minden változásai mellett is, évszázadokon át viszhangzik, mintegy valóban isteni szózat, mint az örömnek és reménységnek állandó forrásául szolgáló izenet a szenvedő emberiség számára. Ugyanazon menynyei Atyának gyermekei, egymásnak mindnyájan testvérei vagyunk! A Krisztusban nincs sem zsidó, sem görög; mindenkinek az a feladata, hogy betöltse az Isten akaratát, ki felhozza a maga napját és esőt ad úgy a jóknak, mint a gonoszoknak 1 Ezt hirdeti nekünk az evangélium. A Krisztus minden tanítványának testvérisége alkotja a keresztyén társadalom egységét; és az első apostoli gyülekezeteknek ez volt az ideálja. A mint a Csel. könyvének írója mondja: egy szív és lélek valának; és Korinthusban az első keresztyének állandóan közösen étkeztek s úgy szervezkedtek, mint egy család tagjai. Azonban az eszmény és valóság között mindig nagy a különbség. Ezt igazolják az újtestamentomi iratok is, melyek különböző irányzatoknak küzdelméről tesznek említést s a Megváltó mennybemenetele után néhány évtized múlva szembeállítják a tanítványokat egymással ós a különböző felfogások között olyan chaotikus öszszeütközést idéznek elő, melyben az evangélium veszendőbe látszott menni. De ha az első keresztyének nem is juthattak el az evangéliumi eszmény magaslatára, magának ennek az eszménynek léte azért nem kevésbbé nagy erő volt reájuk és nagy jótétemény az emberiségre nézve. Nagy igazság van abban, hogy egy társadalmat nem annyira abból kell megítélni, hogy mivé lett, hanem inkább abból, hogy mivé akart lenni. Senki közülünk nem valósíthatja meg azt, a mit az élet legfőbb czéljának, az igazság és az erkölcsi jó legfőbb nyilvánulásának tart; de mindazok, a kik lelküket az evangéliumi igazság és jóság fenséges ihletének megnyitották, kétségen kívül felülemelkedtek a középszerűségen még akkor is, ha törekvéseiket annak megvalósításában nem koronázta is siker. Én azért mindig tisztelettel gondolok arra az állhatatosságra, melyet az ős keresztyénség hite mellett tanúsított; hódoló csodálkozással tekintek arra a nagyszerű lelkületre, a mely bátorságát fenntartotta; arra a megújhodott emberiségbe vetett hitre, a honnan minden igazságtalanság eltűnik, minden gonoszság száműzetve lesz és az emberek a Krisztus lelke által újjászületve, egy nagy családot fognak alkotni, a hol az Isten lesz mindenekben minden. Az őskeresztyénség után, tisztelt Értekezlet, jött a középkori egyház, mely belátta, hogy a lelkek egyességét elvont hitigazságok feletti vitákkal megvalósítani nem lehet; belátta, hogy a lelkeket nem lehet egyesíteni az által, hogy minden értelmet egy kalap alá vonjanak. A középkori egyház tehát a dogmatikai vitatkozásokat elnyomni igyekezett ós a keresztyén egység megvalósítását a hivatalos egyház tekintélye előtti meghódolásban kereste, ezt a szertartások és az istentisztelet külső formaságainak ugyanazonosságába helyezte, s ezáltal az Isten országát egy szélesterjedelmű közigazgatási intézménnyé, a vallásosságot egy Iéleknélküli mechanizmussá, az erkölcsi életet puszta szertartási formasággá változtatta át. Azonban ez a lelkiismeretnek elaltatása, az ember egyéniségének elfojtása, szóval, a szolgaságban való egység volt, Megmenteni az embert a bűntől azáltal, hogy szellemi rabságba hajtsuk, épen annyi, mint megölni a beteget azért, hogy betegségétől megszabadítsuk. Ez ellen szálltak síkra a reformátorok, bár az egység szükségességét nem volt szándékukban vita tárgyává tenni. Szerintük is az evangélium a testvériség magasztos gondolatát hirdeti; testvéreknek mondja a mennyei Atya minden gyermekét; azt kívánja, hogy a keresztyének szeressék egymást és hogy a Krisztus lelkétől legyenek áthatva. Szerintük is az evangélium a