Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-08-01 / 31. szám

gyenre, hogy mi épen most, a háború folyamán, óriási arányú nemzetközi mulatót akarunk csinálni a Népoperából, hogy ezzel csináljuk meg azt a nagyobb idegenforgalmat, a mi még eddig hiányzik Budapesten. Micsoda siralmas szegénységi bizonyítvány ez a fővárosi politika szellemi színvonalát és erkölcsi elveit illetőleg s mennyire nem ismerése az idegenek „utazási" lélektanának ! Mintha bizony a mulatóhelyek önmagukban lennének a mágnesek az idegenek számára s nem azok a szomorú ráadások, a melyek minden világváros életének pusztítani való kinövései. S mialatt ez így folyik, felhangzik a panasz, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum egyik részét képező és a világon a második legnagyszerűbb néprajzi gyűjtemény szűk, tűzveszélyes helyeken szorong s a míg onnan ki nem vesszük, addig nem is lesz közkincscsé a nemzet számára. De azért a tisztelt „előkelő" vállalkozók kedvéért a főváros meg fogja csinálni a nyugateurópai színvonalú mulatóhelyet, a melyben — mint egyik szégyenletes okoskodású városatya mondja — nem is olyan fontos a magyar nyelv ! Ezért a hazafiatlan kijelentésért az illető már megkapta a napilapok igazságos bírálatát. De nem kapta még meg Bárczy István, Budapest polgármestere, a ki elvtársait is megszégyenítő magas etikai érzékkel, az Az Újság szerint, úgy nyilatkozott, hogy a mulatóhelyek erkölcsi színvonalára nem lehet befolyást gyakorolni, mert „erkölcsi szempontokat egy szerződésben biztosítani nem lehet. Ez bizalomnak a kérdése . . ."* Majd hozzáteszi azt is, hogy ő nagy liive a kultúrának. „Ámde egy nagy városban nemcsak tisztán és szorosan vett kultúráról kell gondoskodni" (!) Ezt figyeljük meg jól, mert ez a mondat tipikus kifejezése a Budapestet kormányzó szellemnek és városatyai erkölcsöknek. És mi meg vagyunk róla győződve, hogy például a puritán hollandok között, a kik ilyen eszközökkel még sohasem akartak idegent fogni, a hivatalos városvezérek sohasem adnák oda magukat a Bárczy-féle „nemcsak tisztán és szorosan vett" kultúra ápolására, sohasem „gondoskodnának" az olyan intézmények felállításáról, a melyeket legfeljebb tűrni szabad, de akkor is csak fogcsikorgatva. S ha az amsterdami polgármester ilyen elveket merne hirdetni hivatalosan és nyilvánosan, egészen bizonyos, hogy nagyon rövid ideig maradna meg a pozicziójában, mert elsöpörné a komoly keresztyén szellemű és erkölcsi felfogású városi intelligenczia jogos és igazságos felháborodása. Ilyen körülmények között azonban meg tudjuk érteni, hogy mindeu drágaság, minden siralmas anyagi viszonyok mellett is miért szaporodott az utóbbi 10 év alatt Budapesten a mulatóhelyek száma a kétszeresére, hogy a szent ós bálványozott nyugat-ból miért vettük át csupán a legfelületesebb és legléhább dolgokat, hogy * Ismerjük már ezeket a „megbízható" kultúra-^ó^ó elemeket itt Budapesten ! Még igazán jó, ha ily körülmények között az erkölcsi szempontokat legalább az állam törvényei védelmezik, mert Bárczyék, e kijelentés szerint, nem vállalkoznak reá. ugyanazok az urak, a kik tárt karokkal fogadják az ilyen idegenforgalmi mentőgondolatokat, nagyon is hűvösen begombolkoznak, ha a keresztyén erkölcsi elvek uralmáért vívott harczainkban a segítségüket kérjük. Az ilyen elvek, ha mindenáron épen Párissal akarunk versenyezni, megteremthetik a zajos, mulatós, léha és könnyelmű Budapestet (és ez a czéljuk kétségbeejtő bizonyossággal valósul is meg), de elsorvasztják majd a komoly, munkálkodni akaró, kötelességtudó s magyar nemzeti jellegét kifejleszteni és megőrizni akaró Budapestet is. „Festett koporsó" lesz a főváros; benne uralmon olyan szellemmel és olyan elemekkel, a melyekkel a keresztyén és puritán nemzeti gondolkodás harczban fog állani minden időben Sebestyén Jeiyi. KRÓNIKA. Hová jutottunk . . . / Csak a napokban olvashattuk azt a rettentő esetet, hogy egy franczia város lakossága egy súlyosan sebesült német katonát agyonvert. Iszonyú az az érzés, a mely bennünk ennek a hallatára felébred. Micsoda sitlyedés, micsoda „Ember tragédiája" ez az egész modern kultúrvilágra nézve ! Oh, nem a keresztyénség, hanem ez az úgynevezett kultúra jutott itt csődbe örökre, úgy hogy a háború után újra kell építeni az egész nyugati népek lelkiéletének alapjait. Az, a ki sírni szeretne, siratni a rettentően lesiilyedt emberiséget, az olvassa el az alábbi levelet, a melyet egy fogságban levő német tanító írt. Borzasztó a hatás, a mit ez ébreszt. „A vasúti állomáson — írja — csak úgy tódult a nép . . . s midőn megérkeztünk, felhangzott a győzelmi kiáltás: „Poroszok!" „Poroszok!" A pályaudvartól az első útunk a rendőrségre vezetett. Itt egy emberi formába bújtatott ördög fogadott bennünket. Úgy bánt velünk, mint a legveszélyesebb betörőkkel s állandóan lelövéssel fenyegetődzött. A felügyelettel megbízott csendőrökhöz pedig ezekkel a szavakkal fordult: „Minek hoztátok ezeket ide — miért nem lőttétek agyon az úton". E finom lelkületű franczia őrjöngése után végre elérkeztünk a börtönbe . . . Igen sok megkínzott bajor foglyot találtunk itt. Fogságunk nemsokára véget ért, hogy még szomorúbbb napok virradhassanak ránk. A pályaudvarhoz vezető hosszú úton a bámuló nép ezreinek gyalázkodásai repültek felénk. A magát bátor ós illemtudónak tartó franczia nép nem átallotta a szegény, védtelen s ártatlan foglyokkal szemben ilyen gyáva ós arczátlan módon viselkedni. Az öszszes állomásokon, St. Amour kivételével, a hol egy tábori pap könyörgésünkre egy pohár vizet adott és Lous le Saulnierben, a hol egy nemesen érző franczia elkergette kocsijainktól a felizgatott tömeget, leírhatatlan inzultusokban részesültünk . . . Minden állomáson nagy tömegvárt ránk és ezer meg ezer kéz szemléltető módon jelezte a nyaklevágást — a lelövést . . . Ezeket a rémes dol-