Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-25 / 30. szám

anyagias lelkedhez is tapadott; Istennek káromlásáról híres magyarság, ki az átkozódást nemzeti virtusnak hiszed ; magasabb és nemesebb eszményektől idegenkedő nemzetem, ki mindent istenítettél, a mi idegen és bűnben fogant s mindent legyaláztál, a mi honi, nemesen egyszerű és szentül igaz; te nagyra, szépre, szentre, igazra szinte elhivatott nemes faja, tündöklő csoportja az embervilágnak, nézd, a hatalmas Isten gyermekének tekint, kit áld hálátlansága, kegyel érdemtelensége és segít roszszasága mellett is, mert szeret, kimondhatatlanul szeret: nyisd meg végre szemed, ismerd meg végül te is a hozzád forduló, föléd hajoló isteni arczban mennyei Atyádat ... Ha megismerted, szeretni is fogod. Szereteted pedig ebben áll: jársz rendelése szerint és megtartod parancsait. Ha a borzalmas világégés tüzes kohójából e színarany kerül ki s ez lesz jövendőnk alapja és éltető eleme, akkor úgy ma, mint a jövőben is bármikor szívünk teljességéből bátor bizalommal zengheti hozsannázó ajkunk a nagy próféta szavait: „Fenekedjetek csak népek, tanácskozzatok csak ellenünk, kik közel s távol vagytok, de haszontalan lesz; beszéljetek beszédet, de nem áll meg, mert Isten van mivelünk!a

(Ézsaiás 8. 9—10.) Izsák Aladár. ÉVFORDULÓN. Még csak néhány nap választ el bennünket a nevezetes évfordulótól. Innen-onnan egy esztendeje lesz annak, hogy a népek nagy háborúja, mint valami rémes, temérdek drága értéket és életet elborító lavina megindult. Mi természetesebb, mint az, hogy most önkéntelenül is visszatekintünk a lefolyt nagy idők eseményeire, azokra, a melyek felemelő, de azokra is, a melyek fájdalmas, leverő érzéseket váltanak ki lelkünkből. De nem a külső háborús eseményeket óhajtjuk e helyen mérlegelni. Azokra a munkákra, mozgalmakra akarunk néhány vonással rámutatni, a melyeket a nagy háború egyházunk körében hívott elő és idézett fel és azokról az intézkedésekről akarunk szólni, a melyeknek megtételére még sürgősen szükség van. Kell-e mondanunk, ismételnünk, hogy a háború egyházunkat a sürgős munkákkal szemben készületlenül találta? Ebben természetesen semmi okunk sem volt a szégyenkezésre. Hiszen bármiként fogjuk is fel a háborút, még sem mondhatunk mást, mint azt, hogy ha a keresztyénség a maga teljes felkészültségében állana már itt ebben a világban, akkor nem lenne háború. Ha az emberiség már odanövekedett volna minden tekintetben Ahhoz, a ki a FŐ, t. i. Krisztushoz, ha már elértük volna hitben, erkölcsben, szeretetben azt a teljes férfiúságot, a melyről az apostol mond dicső prófécziát (Ef.), akkor nem lenne szükség arra, hogy ember ember ellen gyilkos fegyverhez nyúljon. Hadd mondjuk el most is azt, a mit eleitől kezdve hangoztattunk: ez a rettenetes háború hatalmas apologia a keresztyénség, a Krisztus igazai mellett, ez tárta fel előttünk a maga rémes valóságában azt, hogy milyen távol áll még az ember a békesség, igazságszeretet fejedelmétől; ez világított reá arra a tényre, hogy milyen kicsinyek vagyunk még Ő mellette, a kit pedig a világ bölcsei már letárgyaltnak tekintettek; ez a háború mutatta meg, hogy a keservek e nagy özönében milyen nagy szükségünk van minden csepp balzsamra, a melyet az áldott Orvos nyújt felénk. Eleitől kezdve hangoztattuk, hogy az egyháznak nem lehet sürgősebb dolga, kötelessége, mint az, hogy azok, a kik érettünk küzdenek, vérzenek, bárhol legyenek is, a maga teljességében megérezzék az egyház anyai szeretetének melegét. A szózatok, a melyek e kötelességre nézve elhangzottak, nem voltak hiábavalók. Történtek mulasztások, egységes, tervszerű munkamegindítás helyett volt kapkodás, erőpazarlás, a partikulárizmus, egyéni hiúság és más körülmények szülte érzékenységek nem tudtak a nagy ügyhöz méltóan háttérbe vonulni; mint annyi más dologban, úgy ezen a téren is érezhetők voltak egyházunk évszázados szétdaraboltságának utófájdalmai. De mindezektől eltekintve, sok minden történt, a miről hálával kell megemlékeznünk. A háború elején alig volt néhány tábori lelkészünk, nehézkesen, döczögően indult meg a mozgalom ezek beállítására nézve; kellő előkészület, előzetes szervezés, irányítás hiányában csak úgy találomra történt kineveztetésük. De egyesek buzgólkodása, közegyházunk szerveinek megmozdulása után itt is lényeges és örvendetes változás történt. Addig is, míg kellő számú tábori lelkészünk mehetett a különböző munkaterekre, különösen a kórházakba, egyházunk alkalmas munkást küldött ki idegenben sínylődő fiaink látogatására, most legutóbb pedig azt olvassuk, hogy egyházunk két oszlopos embere és szolgája felkereste a fronton küzdő katonáinkat is. Talán majd az is megvalósul, hogy a szükséghez képest a monarchián kívüli kórházakba is küld az egyház alkalmas embert. Nagy dolgot cselekedett egyházunk katonafiainknak szóló vallásos iratok kiadása körül. Nem lesz érdektelen a háborús lelkigondozás eme részletére vonatkozó statisztika. Sok százezerre megy már eddig is azoknak az iratoknak a száma, a melyek híveink áldozatkészsége folytán bátorítást és vigasztalást vittek fiainkhoz. De sajnos, a háborúnak még nincs vége, a szükséglet még mindig óriási. Ezután sem szabad el- és bezárni szíveinket, kezeinket a kiáltó szükséggel szemben; a forrásnak, mely ezt az üdvös mozgalmat táplálta, még semmiképen sem szabad kiapadnia. Itt e helyen is felkérjük gyülekezeteink lelkészeit, presbitériumait, hogy az aratási hálaünnepen ne feledkezzenek meg erről a szent dologról: a mi küzdő, vérző fiainknak nyújtandó lelki eledelről, a melynek semmiképen sem szabad elfogynia! Azok a levelek is, a melyek lapunk hasábjain megjelentek, bizonyságot tettek arról, mily mohó vággyal fogadják küzdő és szenvedő katonáink azokat, a kik a Krisz«