Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-25 / 30. szám

lus képében hozzájuk mennek; ne engedjük, hogy üres kézzel járjanak. De nem feledkezhetünk meg azokról sem, a kik itthon maradtak. A legközelebbi esperesi s püspöki jelentéseknek egyik érdekes és tanulságos részlete bizonyára .az lesz, hogy mi történt itthon a nagy háború idején. A rendkívüli helyzetben történt-e valami rendkívüli a lelkipásztorkodás terén ? Kihasználták-e mindenütt a szomorú alkalmat, hogy az emberek a rideg önzés világában többet lássanak meg. Abból, a ki jött hozzánk az örök szeretet királyi ékességében? De szót emelünk még legkülönösebben azoknak a gyülekezeteknek érdekében, a melyek kettős mórtékben érezték eddig is a nagy idők súlyát, megemlékezünk az elárvult gyülekezetekről: a pásztornélküliekről. Már eddig is sok van, számuk a jövőben még szaporodni fog. Pedig volt-e valaha nagyobb szükség igazi lelkipásztori szolgálatra, mint épen most?! Untalan hallunk a most fokozottabban fellépő lelkiéhségről, szomjúságról. Tudjuk, hogy nem mind arany, a mi fénylik. A fokozott vallásos érzelmek mellett más, nem tetszetősek is hatványozott mértékben jelennek meg városban és faluban egyaránt. Sok helyen épen most iilik orgiáikat az önzés, kapzsiság, irigység, osztálygyűlölet rút érzelmei! De mégis mindenek leszámításával nem lehet véleményeltérés arra nézve, hogy most van mindenütt legnagyobb szükség az egyház felemelő, vigasztaló, sebeket kötözgető, könnyeket törölgető szolgálatára. Es a kényszerítő, mondjuk javult helyzet, a mind több meg több tábori lelkész behívása folytán épen most nincs sok helyen a népnek őrálló ja, pásztora. Ezeknek az elárvult gyülekezeteknek ellátása, a hadi szolgálatra behívott lelkészek lehető jó, eredményes helyettesítése elsőrendű feladat. Természetesen az lenne a leghelyesebb és legegyszerűbb, ha minden helyre állandó, vizsgázott vagy legalább is fakultált alkalmas helyettes lelkészt lehetne küldeni. Ez az úgynevezett fontosabb pozicziókra nézve elkerülhetlen kötelesség. De nem jut mindenhová állandó, helyben lakó h. lelkész". Ilyen helyeken a tanító a rendszeres helyettes az igehirdetésben. A szomszédos lelkész legfeljebb valamely szertartásos istentisztelet tartására vagy közigazgatási ügyben megy az elárvult gyülekezet körébe. Pedig az osztó igazság érdekében helyes lenne, hogy a magasabb és elkerülhetlen követelmények okozta lelki veszteséget ne csak az elárvult gyülekezet, hanem a többiek is érezzék és türelemmel elszenvedjük. Rendszeres munkatervet kellene megállapítani arra nézve, hogy a szomszédos lelkészek közül egyik vagy másik vagy többen együttesen is gyakrabban felkeressék az ilyen gyülekezeteket és végezzék ott az igehirdetés és pásztorkodás szolgálatát. A közel eső két vagy több gyülekezetre nézve lehetne egy alkalmas segédlelkészt beállítani. A mi az így felmerülő költségeket illeti, ezek könnyen lehetnének fedezhetők a tábori lelkészek által gyülekezeteik részéről élvezett fizetések egy részének felhasználásával. Nem tételezzük fel azt, hogy a behívott lelkészek anyagi érdekből egy perezre is megfeledkezhetnének arról a nyájról, a mely gondjaikra bízatott és a melynek körébe visszatérnek. Kár, hogy az egyházi törvény vagy valamely szabályrendelet nem intezkedik arra nézve, hogy a hadbavonuló lelkészek otthoni fizetése mily mértékben használható fel erre a czélra. Ez sok ízetlenségnek venné elejét. Mert világos, hogy az E. T. II. t.-cz. 82. §-a nem tartalmaz kielégítő és minden ilyen esetre is alkalmazható rendelkezést. De mégis most a jelzett § értelmében az espereseknek kell ezt az ügyet bölcs belátással ós mérlegeléssel elintézni. A legközelebbi egyházmegyei gyűléseknek pedig fontos teendője lesz az esperesi jelentések alapján annak pontos, lelkiismeretes számbavétele, hogy az egyházmegye területén levő lelkész nélkül maradt gyülekezetek lelkigondozására nézve megfelelő intézkedés történt. De hiszen ezek csak részletkérdések. Egy éve tart a háború... Mikor lesz vége?! Ezt sóhajtozzuk mindnyájan. Ki tudja?! De azt tudjuk, hogy a növekedő veszteségek megpróbáltatások között minden téren még nagyobb hitre, fokozottabb energiára és mindenekfelett határtalan áldozatkészségre van szükség és tudjuk azt is, hogy mindezekre nézve a mi kálvinista egyházunknak, minden munkásának, tagjának ott kell állnia a legeslegelsők sorában ! p. REFLEXIÓK KÜLFÖLDI ÖSSZEKÖTTETÉSEINKRŐL. Dr. Bernát Istvánnak ezen lap 27-ik számában megjelent „Kire támaszkodjunk" czímű czikke úgy tartalmánál, mint irányánál fogva érdemessé teszi a felvetett kérdéssel való beható foglalkozást, bár a kérdés részletesebb taglalása a folyamatban lévő világrendítő háború befejezése előtt nem volna időszerű. Vannak mégis olyan reláczióink a külfölddel, melyek a világot sarkaiból kifordítani látszó háború befejezése esetén sem változhatnak. Ilyen relácziónk a Németbirodalomhoz nekünk, magyar protestánsoknak, a hitrokonság mellett, az, hogy a reformáczió ott vette kezdetét s onnan terjedt el hozzánk, továbbá, hogy az elmúlt századokban theologusaink a holland egyetemek mellett főleg a német egyetemeket látogatták, onnan hozták magukkal a nyugat fejlettebb kultúráját és terjesztették azt hazánkban is. De erős kapcsok fűznek bennünket Nagybritánniához is, különösen a három egykirályság közül a skót Királysághoz, mert az újabb időkben theologusaink nagy előszeretettel mentek angol, illetve skót egyetemekre. Apáink még az oxfordi, ifjabb theologusaink már az edinburghi, aberdeeni, glasgowi, belfasti stb. egyetemeket látogatták, hol a skót szabad- és a skót egyesült szabad egyházak, sőt az írországbeli presbiteri egyházak is az irántunk, magyar reformátusok iránt táplált rokonszen-