Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-04 / 27. szám

után rántotta a sírba. Feleségével nehéz harczot vívtak egymással és a vége egy golyó. Ezek a derék jó emberek, a kik minden perczben szemben állnak a halállal, könnyezve kisérték ki szo­morú utolsó útjára. Áhítattal könyörögtünk érte mind­annyian, a ki gyengébb volt, mint az a teher, melyet az élet, vállaira helyezett. Utána egy tisztáson gyülekeztünk, egy nagy tábla réten istentiszteletre. Szomorúan mentünk kisebb cso­portokra válva, mert a nagyobb csoportosulást a szerbek esetleg egy srapnellal megzavarhatnák. Először magam is úgy álltam velük szemben, hogy épen rám látott a túlsó part őre. Figyelmes parancsnokunk tovább vont onnan, hogy ne hozzam kísértésbe az ellenséget, lévén neki szóles palástomban kitűnő czéltábla. Szépen, lelkesen folyt le az istentisztelet. Sokan könnyezve számoltak le önmagukkal. Jöjjön, a minek jönnie kell, ők maradnak és dolgoznak tovább. Legyen meg Isten akarata. Sok szomorúság, de sok megbékiilés is tükrözött arczaikon. A legtöbb, különösen a szegény tót atyafiak, a kik se a magyar, se a német beszédet nem értették, fásult közömbösséggel álltak előttem. Az evangélikusokkal együtt vették a mieink is az úrvcsorát áhítattal, magukba szállva. A végén itt is a Himnuszt énekeltük el. Fáradt voltam az egész nap sokféle munkájában, de nyugodt megelégedéssel hagytam el embereimet, mert tudtam, hogy Isten igéje által sokak lelkébe megnyug­vást, megbékülést vihettem. Az egyik hívem még egy­szer odaszaladt a kocsimhoz és kezet szorított velem, talán — utoljára. Isten áldja meg a Nagytiszteletű Urat. Tuzla. Tóth József, ref. tábori lelkész. BELFÖLD. Dr. Baksay Sándor püspök, kunszentmiklósi lelkész sírjánál.* „Ötvenhét esztendő boldog egyességében két élet eggyé lett, nem váltak el egymástól, sem a földön, sem a földben, sem a mennyben." A közel jövőben e helyen felállítandó síroszlopon olvashatjuk nagy halottunknak ezen emlékszavait. Most én ezt folytatom. Negyvenkilencz esztendő áldásteljes egyességében két élet — e kunszentmiklósi szent gyülekezeté és a Tiéd, üdvözült lelkipásztorunk — eggyé lett; összeforrott a nagyrabecsülésben, a tisz­teletben, a teljes szeretetben. Nem váltatok el egymástól a földön. A félszázados életpálya megindulta óta minden szempillantásban új-új köteléket, több-több rokonórzetet, mind nagyobb és nagyobb elismerést alkotott közöttetek. Az az erős lélek, mely ezen összeomlott porsátor­, Mult számunkra későn érkezett. ban lakozott, áthatotta — mint hajdan ama pünkösti szentlélek az első keresztyónsóget — e gyülekezetet összességében és egyéneiben úgy, hogy itt a különböző­ségek elnémultak, az erők és akaratok összekovácsolód­tak egy czélban, a gyülekezet naggyá, erőssé tételében. Az a nemesen dobogó szív, melyet a halál hosszú tusa­kodással végre megfojthatott, átölelte — mint a mennyei jó Pásztor szíve a tanítványokat — e Krisztusba oltott nyáj minden kicsinyjeit és nagyjait, úgy hogy itt „az igazság és békesség egymást csókolják szeretetben". Az Úr házának szeretete ékessége volt a pásztor­nak, az volt az ő hitvesének is és ékessége lett a gyülekezetnek is. Azok a fenséges imádságok, azok a keresetlenségiikben magasztos prédikácziók, hogy édes­gették a híveket a templomhoz, hogy töltötték meg a gyönyörűségnek, az elragadtatásnak, a hitnek italával a szomjúhozó lelkeket! És ti temetőkerti fák és sírhantok, ha ti szólni tudnátok, csendes zúgásaitokbon és fájdal­mas dobogásaitokban kibeszélhetnétek, hány kételkedő­nek, hány kétségbeesettnek oszlatta el az ő ajkáról megnyilatkozott erős hit a halálnak félelmét és nyitotta meg az örök életnek boldog reménységét! A nyelv pedig, a melyen szólott, ez az édes magyar nyelv, szónoknak szájáról soha nem zengett érczesebben, teljesebben, mint mikor ő buzdított, intett; ha felemelt, ha magasztalt. Eljöttek az idők, midőn a hírnév tova terjedt a város határain, betöltötte az alföldi rónát, túl szárnyalt a bérczeken. A kunszentmiklósi ref. lelkész neve ország­szerte ismertté és naggyá lett. Jött a nemzeti szellem, jöttek a múzsák, emelték mind magasabbra. Jött a tár­sadalom a maga kitüntetéseivel. Jött az egyház tiszt­ségeivel, méltóságaival. De Te ott a dicsőség, ott a nagyság magasságaiban is elsősorban a mienk maradtál... és szíved utolsó dobbanása, lelked utolsó lehelete is híveid felé irányult. A két élet eggyé lett! Csoda-e, ha minden keserűségek között a miénk a legkeserűbb ; ha minden fájdalmak között a miénk a legnagyobb fájdalom. Most, mikor a halál sötét szárnyainak suhogása e két életet el akarja szakitani egymástól, külön váltok-e hát a földben ? Vagy van erő. mely erősebb a kopor­sónál, vagy hatalmasabb a halálnál? Oh igen, a Te szi­ved, a Te szíved szeretete az, mely feltöri a sírnak zárait. Van minekünk egy féltett kincsünk, egy keblünkre szorított gyermekünk, ennek élete, ennek növekedése gondjainknak első tárgya. Te szívedre ölelted ezt, a mi intézetünket. Szellemi vezére voltál mindenkoron s most, hogy kisszerűségeiből bontakozik, mikor rakosgatjuk fejlődésének fundamentomait. Te nagy áldozatkószsé­gedddel, nagy szíveddel egész Nébó hegyet emeltél magadnak s annak tetejéről, mint bibliai Mózesnek, mutat­nak ujjaid az ígéret földe felé, hogy találjon ott otthont az atyai házat elhagyó, hogy találjon ott tudományt a bölcsességet szomjúhozó . . . hogy legyen az e vidéknek

Next

/
Oldalképek
Tartalom