Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-07-04 / 27. szám

keményebb sziklákba; ezek az emberek, a kik megkeményedtek az időjárás sanyarúsága, a kemény sziklatalaj vájása közepette: most ezek mind hazajöttek. Ünnepeltek. Egyszerre körülvette őket, az otthon, a család, a templom levegője. Egyszerre otthon voltak abban az ünnepélyes csendben, mely az erdő mélyén vett körül bennünket. Szinte kihívóan mentek el az országúton, mely a szerb partokra egész jól odalátszik. Légvonalban 5—6 kilométerre a Drina túlsó pontjától tisztán ki lehet venni az egyes mozdulatokat. — Mit bánták ezek most szerbeket, ellenséget, háborút? Tartásukban, büszke menésükben ott volt a megbecsiiltetésnek érzete: papot hozattak a tiszt urak, hogy ünnepelhessünk. Az istentiszteleten aztán ismét más változat az arczokon. Végigvonul előttük a sok keserűség, tíz hónap hányattatása. Majd örömben, majd bánatban, majd tétlenségben, majd pedig most a földdel, sziklákkal való küzködésben. Miről beszélnek a könnyek a kemény arczokon? A bánat könnyei-e vagy a megbékélésé, felsóhajtásé, megnyugvásé? Csak Az tudja megmondani, a ki összeszedte és szent Lelkének érintésével szárítgatta. Hallgatóságom felerészben magyar. Énekük lelkes, szívből jövő. Arczukon éneklés közben valami büszke diadal kifejezése látszik. Büszkék arra, hogy az ő vérükből egy kálvinista pap kijött hozzájuk, hogy nekik ezen a puszta, vad helyen istentiszteletet tartson. Volt egy pár pirosi, baranyai legény köztük. Tót atyánkfiai bámulva néztek a szájukba, mikor a zsoltárt olyan szépen kikanyarítva énekelték. Ezek ebben a pillanatban, az éneklés magasztos perczeiben elfelejtették a nyomorúságot. A falusi templom egy-egy előénekese vagy legjobb hangú legénye mutatta a virtust a többieknek. Két nyelven szóltam hozzájuk, míg tót nyelvű hallgatóim között tót vallásos iratokat osztogattam. A végén pedig, hogy mindegyik énekelhessen, elzengettük a magyar Himnuszt. Hogy fog-e még egyszer ez az erdő ilyen lelkes éneket hallani, nem tudom. De hogy tele volt a szívük és minden érzésüket beleöntötték énekükbe: mutatta arczuk ragyogása, boldog mosolyuk és a végén egy dörgő, véget érni nem akaró, harsogó éljen. Hogy ki éljen ? Mellékes. A szív, ha tele van, mit bánja a veszélyt, mit törődik akadályokkal. Mit törődik formákkal, érzéseinek hangot kell adni, hogy zúg bele az erdő és a távoli hegyek is meghallják visszhangját. Az érzés sokszor hatalmasabb, mint az ember. Kitör belőle, legyőzi és akaratába hajtja. És egy olyan világba ragadja, a hol nincs szenvedés, nincs könny, hanem öröm, békesség és lelkesedés. Mennyi volt ebből a Szent Lélek hatása és mennyi a léleknek saját felébredése : ki tudná megmérni? Annyi bizonyos, hogy minden nemes lelkesedésben ott van a Szent Lélek felébresztő, megaranyozó, megbékítő ereje, mely a sziklákról eltünteti a sarat, a kivájt üregekről, a rettenetes fáradságok közt beékelt fedezékekről az emberi verejtéket, a lélekről a kérget, a szívről a bánatot, szemekből a könnyet és az egész mindenséget valami varázslatos fénnyel vonja be egy pillanat alatt. Mintha nem is ott volnánk, a hol előbb voltunk. Mintha nem is bajok, keserűségek vennének körül, hanem aranyhídon járnánk, márványtenger partján, gyémántpalotában, az örök Isten mennyei Jeruzsálemében. Igaz volna, hogy ez csak hangulat? Igaz volna, hogy ez csak szeszélyes játéka érző, gondolkozó, pillanatra felhevülő emberi gyengeségeknek? Nem. Nem hiszem. Ezek az egyszerű emberek többre vették ezt az összejövetelt bármiféle ajándékról. Felejthetetlen szép délelőtt volt ez. Tisztikar, legénység egyformán emelkedett hangulatban hagytuk el gyönyörű istentisztelethelyünket. * Délután folytattam az útamat ki a D. partjára. Egy halottat jelentettek ós istentiszteletet akartam ott is tartani. Utunk (az egyik tiszt is elkísért) 300 méter magasból lefelé vitt egy merész kanyarulatokban bővölködő szerpentinen. Kocsisom (egy itteni gazdag beynek pompás fogatát kaptam expedicziómra) azzal bravúrozott, hogy egy-egy kanyarulat előtt, a mely mögött pár száz méteres mélység tátongott, egyszerre nekieresztette lovait és a legnagyobb iramban egyszerre befordult a kanyarulatba. Míg az éjszaka igazi mohamedán egykedvűséggel hajtott a bizonytalan úton, ma jókedvű, mert a tegnapi magyar baka helyett ma olyan iil a bakon, a kivel beszélni is tud. De mi se gondoltunk arra, hogy mindinkább közeledünk az ellenséges területhez, inkább belemerültünk a vidék gyönyörűségeinek bámulatába. Micsoda völgyek és hegycsoportok? Az élet üde zöld színe fel a hegytetőkig, vízmosások, erdők, mezők változatossága. Leírhatatlan szép minden körülöttünk. Egy perezre elfelejtettük még azt is, hogy háború van. Csak gyönyörködtünk a természet remekében. Sajnos, merengéseinkből sokszor kivert bennünket az útmentén kétfelől a hegyoldalba vágott lövészároksor. De már közeledünk a Drinához. Kocsink a parton hajt tovább. A túlsó part már ellenséges terület, Szerbia, tele patrouileokkal, a kik a parton is fel-feltűnnek. Alig 150 lépés széles egyes helyeken a folyó. A kiáltás, beszéd áthallatszik. Ha valamelyiknek kedve tartja, belelő kocsinkba. Úgy látszik, nem tartotta kedve, mert minden baj nélkül értünk czélunkhoz. Bizony, itt szükség volt rá, ha valahol szükségvolt, hogy kérjük Isten Vigasztaló Lelkét. Itt élnek folytonos veszedelmek között, az élet és halál közt levő folytonos bizonytalanságban azok az öreg katonáim, a kikkel már Tuzlán találkoztam. De mintha már megszokták volna ezt a nehéz, aggodalmas életet. Szomorú temetésem volt. Egy öregebb, jóravaló munkás,1

szorgalmas népfölkelő agyonlőtte magát. Az életet nem bírta tovább. Úgy találta, hogy neki itt már nincsen keresnivalója. A sógorának váltót írt alá Sógora a harcztéren elesett. S ezzel az ő vagyonát is maga