Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-06-27 / 26. szám

Majd kihozták a templomból a nehéz érczkoporsót, föltették a gyászkocsira. Előtte egy egyszerű paraszt­szekéren vitték a gyászkocsira föl nem férő sok koszorút. Végtelenül sajnáltuk, hogy palástos papjaink ez alkalom­mal is — épúgy, mint legutóbb Antal Gábor temetésén is —•- követték régi rossz szokásukat: elvegyültek az összevissza hullámzó tömeg közé, a helyett, hogy zárt sorokban a gyászkocsi előtt, haladtak volna. Milyen föl­emelő látványt nyújt a palástos papoknak sokkal kisebb csoportja is hármas-négyes sorokban! Hát még a hol 120—150 palástos lelkész van együtt! Lassan kiért a temetőbe a menet. Annak keskeny útjai mentén végighaladva, a temető végén lévő sírhoz értünk, honnan szép kilátás nyílik a kalászos alföldi rónára. Itt várta már a nemrég elköltözött felesége sírja mellett megásott sírgödör a nagy halottat. Mielőtt át­adtuk volna az édes auyaföldnek, még néhány búcsúztató hangzott el. Kiss Ödön püspöki titkár a kunszentmiklósi gyüle­kezet nevében búcsúztatta el megkapó módon. Nemsokára emlékkövet állítanak a két sír fölé, mondotta, melyre azokat a szép szavakat vésik, a miket az elköltözött Claparéde Sándorról és nejéről mondott nem régiben, püspöki jelentésében : „Nem váltak el egymástól sem a földön, sem a földben, sem a mennyben". Azt az esz­ményi szeretetet vázolta ezután, a mely az elhunytat feleségéhez és gyülekezetéhez fűzte. Dr. Pruzsinszky Pál, theologiánk igazgatója, a theologia tanárkara és ifjú­sága nevében mondott ezután meghatottan néhány búcsú­szót az elköltözöttnek, mint a theologia lelkészi fejének. Valóban mi is úgy éreztük, hogy messze vidékekről sok ezer szem tekintett akkor oda s azok előtt is megjelent az elhunyt lelke, ki nem erővel, nem hatalommal, hanem szeretettel akart kormányozni. Balla Árpád esperes mon­dott még szívből jövő búcsú- ós áldószavakat a solti egyházmegye, annak gyülekezetei, lelkészei, tanítói, lel­készi, özvegyei és árvái nevében. Ezután a kecskeméti dalárda elénekelte a „Lelkünk borítja néma fájdalom ..." kezdetű gyászdalt. Annak hangjai és hozzátartozóinak, híveinek könnyei mellet bocsátották le a koporsót a földbe. A régi világnak egy erős, ékes oszlopa dőlt vele a sírba ... A temetésre leútazott küldöttségeket este 9 óra után különvonat hozta vissza a fővárosba. * Baksay Sándor halálhíre mély részvétet keltett országszerte. Egész sereg részvétirat és távirat érkezett Darányi Ignácz fő^ondnokhoz, az elhunyt elnöktársához. A király kabinetirodája a következő rószvétiratot, küldte : „0 császári és apostoli királyi Felsége élénk sajnálattal értesült Baksay Sándor, e nagyérdemű egyházi férfiú és kiváló magyar író elhunytáról és a dunamelléki egyház­kerületnek e súlyos vesztesége alkalmából igaz részvétét kifejezni méltóztatik. Legfelsőbb parancsra: Daruváry." Táviratilag fejezték ki részvétüket — többek közt — gr. Tisza István miniszterelnök, báró Harkányi János miniszter, dr. Ilosvay Lajos államtitkár, dr. Berzeiriczy Albert, a Tud. Akadémia elnöke, egyházunk összes püspökei és főgondnokai. K. Utolsó latogatás Baksay Sándor püspökünknél. Május 16-án Tassról jövet előzetes bejelentés mel­lett püspökünket meglátogattam. 3 óra után délután érkeztem hozzá. 0 a kerti lugasból jött elő, a hol, úgy látszik, várt reám. Feltűnt nekem mindjárt a rendkívüli változás, a melyen utolsó találkozásunk óta keresztül­ment, arczán ült már a facies hyppocratica. Együtt mentünk fel a lépcsőn a tornáczra. Én segítettem neki, karonfogva őt, de elég jól ment a dolog. Fenn meg­beszéltük, hogy együtt kimegyünk a temetőbe üdvözült neje sírjához és ott leteszük azt a koszorút, melyet tassi kertemben fontak. Én ugyanis karácsonykor a bol­dogult temetésére nem mehettem ki s már akkor meg­ígértem, hogy egy szép májusi napon együtt fogjuk meglátogatni a temetőben a megboldogult sírját. Vasárnap lévén, a városház előtt nagy tömeg volt egybegyűlve, a kik mindannyian meghatva nézték, a mint a beteg püspökkel együtt vittük a koszorút a teme­tőbe tassi fogatomon. A kocsin ült még Kiss Ödön püs­pöki titkár is. Meglehet, azért is volt a közönség a városház előtt nagyszámban összegyűlve, mert várták egy csatatérről hazahozatott, elhunyt katonának halot­tas menetét. A kocsival behajtottunk, a püspök úrra való tekintettel, a temetőbe, egészen üdvözült neje sírjáig. A sírbolt virágokkal ós a sarkokon yuccákkal volt be­ültetve. A sírkő még nem készült el, csak az egyszerű fejfa állott ott. Ehhez támasztottam koszorúmat. Le­vettük kalapjainkat és imádkoztunk. Gyönyörű idő volt; ez a kegyeletes kirándulás püspökünknek nem szolgált ártalmára. Az úton kedélyesen társalgott, olykor-olykor a nála szokásos humoros megjegyzéseket nem hagyva el. Mindenből látszott, hogy készül a halálra, semmit sem fél tőle. Úgy gondolkozik, mint az első keresztyének és a görög bölcsek gondolkoztak. Talán az volt a baj nála, hogy neje halála óta elvesztette életkedvét és a fizikuma megtagadta ellenálló erejét. Csak egy vágya volt: az üdvözülttel újra egyesülni. Még hozzátette, hogy kíváncsi, hogy vájjon megéri-e még 83-ik születésnapját, a mely július végén lesz. A temetőből Tóth Ferencz főgondnokhoz mentünk vigasztaló látogatásra, miután fiát elvesztette a háború­ban. A püspök úr oda is el akart jönni és el is jött velem. Visszajövet még uzsonnát akart adni, de azt arra való utalással, hogy csak az imént ebédeltem, meg­köszöntem és nem fogadtam el. Azt mondotta, neki nincs más betegsége, mint a 83 év terhe. Ennek orvossága nincsen. De szenvedni nem szenved, aludni jól alszik. Eszik is annyit, a mennyi neki kell, persze, azt nem tette hozzá, hogy oly kevés táplálékot vesz magához, hogy azzal az életet fentartani lehetetlennek látszott.

Next

/
Oldalképek
Tartalom