Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-06-27 / 26. szám

gondnok^ Váczy Ferencz, a tanítóképző igazgatója és Benkó Imre főgimn. tanár voltak ott. A vértesaljai egyházmegyét Lévay Lajos esperes, Fehér Gyula és Urházy Lajos lelkészek képviselték, a külsősomogyit Kálmán Gyula esperes, Kájel József, Rúzsa József és Somogyi Kálmán lelkészek, a tolnait Kátai Endre espe­res, a felsöbaranyait Nagy Imre esperes, Mády István és Sógor Endre lelkészek, az alsóbaranya-bácsit Adám Imre és Tóth Sándor lelkészek. A solti egyházmegye lelkészei csaknem teljes számban ott voltak egykori esperesük temetésén. Balla Árpád esperessel az élükön, megjelentek : Baky Ferencz, Baksay Árpád, Búzás Fe­rencz, Czuczor János, Eötvös Ferencz, Gerenday Endre, Kardos János, Kovács Ferencz, Koroknay István, Kurdy Béla, Losonczy Géza, Lukácsy Imre, Molnár Gergely, Orosz Endre, Sebestyén Pál és Somogyi József lelkészek, a tanítók képviseletében : Csikesz Endre és Szűcs Lajos. A fő- és középiskolák is csaknem valamennyien képviselve voltak. A budapesti theologia tanárai közül ott voltak: dr. Pruzsinszky Pál igazgató, Marton Lajos, B. Pap István és dr. Kováts István tanárok. A kecske­méti jogakadémiát dr. Joó Gyula igazgató képviselte. A budapesti főgimnázium részéről megjelentek : Ravasz Árpád igazgató, Csűrös István és dr. ZsinJca Ferencz tanárok; a Baár-Madas felsőbb leányiskolák képviseleté­ben dr. Weber Artúr tanár. Az ev. testvéregyház képviseletében ott voltak: a bányai egyházkerületből Kacziány János esperes és Bez­zegh Sámuel püspöki titkár, a tiszai egyházkerületből dr. Zelenka Lajos táblabíró, az Ev. Lelkészegyesület részé­ről Raffay Sándor alelnök és Noszkó István titkár. Ott voltak továbbá : dr. Láng Nándor egyet, tanár a Philologiai Társaság képviseletében, melynek az elhunyt szintén tiszteletbeli tagja volt, Kovácsy Kálmán és dr. Platthy György orsz. képviselők, a nők sorában özv. dr. Csiky Kálmánné leányával. A nagy tömegben érkezőknek a városba való be­vitele nagy gondot adott a helyi rendezőségnek. A lovak jó részét elvitték hadi czélokra, kocsi se volt elég, így háromszor is meg kellett fordulni a kocsiknak, míg min­denkit be tudtak vinni a távoli állomástól a templom mellett, levő gimnáziumig. Itt öltötték magukra a lelké­szek palástjukat. Valamivel félhat előtt a világi küldöttek bevonul­tak a templomba. Utánuk jött a gyászoló Baksay, He­tessy, Mészáros család. Az Urasztalától oldalt elhelyezett érczkoporsó mellett lévő padokban foglaltak helyet. Az­után, az orgona szép halk játéka közben, a lelkészek palástos tábora jött a fungens Kenessey Béla és Petri Elek vezetésével. A gyászlepellel leborított Urasztala körül foglaltak mindnyájan helyet. A XC. Zsoltár 1. versének eléneklése után a fe­gyelmezett kecskeméti dalárda meghatóan szép éneke következett: „Miért oly borús ..." Ezután Petri Elek egyházkerületi főjegyző lépett az Úrasztalához s mon­dotta el bensőségteljes imáját, melyet Lapunk elején közlünk. A kar a „Szomorúan, fájdalmasan . . ." kezdetű dalt énekelte el utána. Ennek utolsó akkordjainál ment föl a gyászlepellel letakart szószékbe Kenessey Béla, az erdélyiek ékesszavú püspöke. Jól esett őt atillában lát­nunk, mely valamikor hivatalos ruhánk volt s melyet oly nagy előszeretettel hagynak el lelkészeink még a leg­kiválóbb alkalmakkor is, a mikor pedig csakugyan he­lyén lenne. Hatalmas beszéde, melyet — gyorsírói föl­jegyzés alapján — Lapunk vezetőhelyén közlünk, a maga keresetlen egyszerűségében is rendkívül mély ha­tást gyakorolt a gyászoló gyülekezetre. Az utóima, a Miatyánk és az áldás után dr. Beöthy Zsolt állott ki az Urasztala mellé, hogy a Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság nevében búcsút vegyen attól, ki mindkét társaságnak dísze, büszkesége volt. Mindnyájunknak nagyon jól esett, hogy magában a temp­lomban hallhattuk ezeket a búcsúszavakat hívatásos aj­kakról, egyházunk érdemes tagjától. A templom áhítatos csendjében még szebben csengtek az elismerés pálmáját az elköltözött ravatalára letevő súlyos és ékes szavak. „Baksay nemcsak egyházi halott — mondotta. Koporsóján a szent könyv mellett egy hervadhatatlan koszorú is nyugszik. Ez a koszorú megilleti a magyar nyelvnek egyik legnagyobb mesterét., a ki eddig egyedül volt képes elénk ragyogtatni a hellén nép világát a mi magyar nyelvünkön. De nemcsak Hornért tolmácsolta ez az éllettől lüktető, gazdag nyelv, hanem magát a magyar néplelket is. Ennek a népléleknek a legnagyszerűbb tragédiáját ő írta meg a „Patak banyá"-ban. Keresetlen, de annál erősebb páthoszában népünknek a Bibliától áthatott lelke szól és sajátos, eredeti felfogása, esze­járása, hangja, nyájasságának kötődése és érzésének, gondolkodásának komolysága, a szeretetnek lobogó tüzé­nél olvadva eggyé. Még szerkezetének sajátossága, elő­adásmódjának eredetisége is a néplélek forrására mutat, mely együtt szereti adni jókedvét, bölcseségét. Mikor szorongva és remélve a távol harczmező felé tekintünk, hol ez a lélek csodákat mivel, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság koszorúit büszke fáj­dalommal teszem le e lélek leghűbb vezérének és tol­mácsának ravatalára, a ki e lélek ereje fog maradni további küzdelmeinkben is. Te pedig, boldogult társunk, boldogan mehetsz és boldogan mégy utolsó útadra. Bol­dogan. mert végső pillantásod a földi világra bizonyára megnyugtatott, hogy ez a te néped, a mi népünk Istené­nek félelmében, tűzhelyének védelmében, hazájának szere­tetében csakugyan és valósággal az, a minek te ismer­ted. Isten veled ..." A XC. Zsoltár 2. és 3. versének éneklése közben távozott a templomból az azt szorongásig megtöltő közön­ség. Megszólaltak a harangok lágy, bánatos hangon. Sokan nem hallottunk még ilyen harangszót. Többen már ismerték. Egyes helyeken, különös gyászos alkal­makkor, bekötik a harangok ütőjét bőrrel, azért szólnak olyan lágyan, olyan bánatosan. Ugy illett ez a lágy hang a békességszerető nagy lélek utolsó útjához . . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom