Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-06-27 / 26. szám

ban. Majd megszólal a mély alázatosság, a felszárnyaló boldogság hangja, liogy visszahozta őket a fogságból. Álmokat álmodtak ott, a babiloni vizek mellett s most, imé, valóság lett. Mikor felérkeznek, köszöntik Jeruzsálem régi papjait: „Áldjátok az Urat, kik ott álltok mindig az ő oltárai mellett" s válaszkép hangzik reá a papok kara: „Áldjon meg téged az Úr a Sionról*. Mi is eljöttünk a kunszentmiklósi gyülekezetbe a Hernádtól, a Bükk aljáról az egyik csoport, Baranyából, a regéktől dús Vértes aljáról, a vitézeket termő Somogyból a másik csoport, Erdély aranytórmÓ völgyeiből, hótakarta bérczei aljából, a Duna-Tisza közéből: mindenünnen eljöttünk. Vájjon hol csendülhetne meg a grádicsok hangja a legfelségesebben, hol szólhatna legszebben a léviták kara, mint a mikor a zarándok megérkezik a mennyei Jeruzsálem kapujához és bemegy a mennyei szentek szentjébe, hogy szemtől szembe lássa azt, kinek egész életén keresztül szolgált híven, odaadással? Jöttünk mindenünnen, hogy tisztességet tegyünk. Tisztességet tegyünk az Úr szolgájának, de dicséretet is zengjünk annak az Istennek, a ki minket ő véle megajándékozott és ő rajta a maga dicsőségét úgy megdicsőítette. Jöttünk, hogy megálljunk ott, azon a legfelsőbb grádicson a mi zarándokútunkon, a hol a félelmek Királya áll elénk. Megalázzuk magunkat, hogy a mikor 0 a maga jogarával megérinti az életet, lássuk meg, hogyan némul el a legbeszédesebb ajak, hogy hallgat el a legszeretőbb szív, hogy bénulnak el a hosszú zárán dokúton elfáradt tagok. Az elköltözött szellemét ne illesse káromló beszéd. Ne sértsen, hogy erről a katedráról, honnan 49 éven keresztül nem engedtél a Háromszor Szent nevén kívül egy nevet se kiejteni, a ki mindig oldott saruval jöttél ide, hogy áldozatod bemutassad, ha ebben az órában a te neveddel akarunk foglalkozni, nem jól mondtam : ebben az órában is rád emlékezve, áldani akarjuk azt az Urat, a ki téged nékünk adott. Te, kunszentmiklósi gyülekezet és te, dunamelléki egyházkerület hallod-e még az evangéliumnak azt a felséges beszédét, a mely az ő ajkáról csendült meg? És ti mindnyájan halljátok-e azokat a zsoltárokat, a melyek a gyermek lelkébe beitatva, az ő egész életét illattal, lélekkel, buzgósággal és az ódonságnak valami csodálatos patinájával vonták be ? Szeretném, ha az Úr ebben a pillanatban megtízszerezné az erőmet, hogy fel tudnám kelteni és még egyszer elétek tudnám állítani Baksay Sándornak gyönyörű, tipikus kálvinista papi alakját; fel tudnám idézni előttetek ezt az igazi, ősi nemes, magyar úri alakot: a felségesen domborított homlokot, azokat a ityájas, nemes fényben égő szemeket; még egyszer meg tudnám szólaltatni azt a felséges szónoki orgánumot, azt az ezüst harang csengéséhez hasonló hangot, a melyről úgy gyöngyözik alá az ő tudománya, hogy a szívek mélyéig hat le ós, mint az égi harmat, termékenyít. Talán nincs egyetlenegy sem az egész papi státusban, a ki olyan természetesen beszélne, mint a hogy ő beszélt. Soha, egyetlenegyszer is a koturnust fel nem vette, soha nem mennydörgött. Egyenesen szakrilégiumnak, szentségtörésnek tekintette, ha az Isten igéjének ható erejét színfalszaggatással próbálja valaki még erősebbé tenni. Magát a papságot, és ezt halljátok meg tisztelendő és nagytiszteletű atyák, oly magasra becsülte, hogy egyenesen fajnemességnek tekintette. Hányszor figyelmeztetett magasra vívó szenvedelmekben, hogy azt a nemesi levelet, melyet a Királyok Királya adott néktek, ne tépjétek szét, hanem fiaitokra bízzátok szent örökség gyanánt. Ezt az mondotta, a ki egy négyszázadig visszamenő papi nemzedék sarja volt. 0 mondotta, hogy nekünk, papoknak mindenben a legnobilisabb, legnemesebb felfogást kell tanúsítanunk. Szó volt az 1848: XX. végrehajtásáról. Künn kiabált a tömeg. 0 azt mondotta: a türelemben sokkal nagyobb erő van, mint a türelmetlenségben. Az én egész egyházpolitikám abban nyer kifejezést, a mit a példabeszéd a nagyobbik fiúról tanít, ki hű volt mindig az atyai házhoz. Hogy a gazdánk hogyan tart el bennünket, azt majd elvégzi az Isten. Még azt se mondhatjuk, hogy ám lássa, majd úgy szolgálunk neki, mert nem bérért szolgáljuk a hazát. Nekünk követnünk kell atyáink ama nemességét, a mely felül emelte őket minden földi vagyon keresésén. Jött a Ne temere, Borromei-enciklika. Forrott minden lélek: Baksay lelke nyugodt volt. Fenséges méltósággal csak annyit mondott: „Minket senki úgy nem sérthet, hogy a hazát ne sértse, mert magyar protestáutizmus és nemzet úgy össze van forrva egymással". Nem volt-e érdemes ezért grádicsokon feljönni, meghallani a szót még az elköltözött ajkáról is, hogy ezt vésse be a mi lelkünkbe, ezt hagyja ránk örökségül? Amennyire nemes a maga papi megjelenésében, amennyire tipikus megszemélyesítője az igazi kálvinista papnak, épen olyan kedves, nyájas, szeretetreméltó, a mint a „Gyalogösvényö

-en végig megy, a melyet „Szederindák" vesznek körül. Másfél esztendő alatt végigpredikálja az egész Baranyát. Megfigyeli azt a szép népet, azokat a fehérbe öltözött asszonyokat, a kik a templom világosságát még világosabbá teszik, a kiknek az éneke beleolvad a mennyei karok énekébe, a kiknek a szokását, nyelvét sajátítja el. 18 éves koráig csak az Ormánság fenséges magyar nyelvét hallotta. Igaz, hogy ha elbeszéléseinek az alakjait most az ő ravatala köré mind felsorakoztatnám, nem nagy helyet foglalnának el, de a szüle, a banya rembrandti ecsettel van megfestve ; s feljönne elénk, a kik csak mesében hallottunk már róla. az a pompás, kerek fejű, ragyogó szemű, tiszta hangú, önérzetes, öntudatos, szalonba való beszédű ormánsági nép ; megjelennék előttünk a büszke kún ; megjelennének előttünk a „Ti fagomen és ti piomen" kálvinista diákjainak czétusai és bepillantást nyernénk a sárospataki diákok életébe, anekdotáiba, bepillantást nyernénk a falusi bírák életébe. És a -Pusztai találkozásiban