Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-06-13 / 24. szám

ilyen szabadban tartott istentiszteletről szólanak. Ezekben nagyon alkalmas textusokat lelünk. A ki részt vett már ilyen kiránduláson, csak az tudhatja, hogy milyen öröme kicsinek, nagynak, a ki csak ott volt. Egész héten csakis erről folyik a beszéd otthon, a gyárban, az irodában. Hogy hogy is volt, mint volt? Ki mit mondott? Legnagyobb azonban a meglátogatott szórványban lakó hívek öröme és ebből fakadó hálája. Elkezdenek most már érdeklődni az egyház élete, dolga, munkája iránt is. Jobban, sűrűbben elszánják magukat arra is, hogy bejöjjenek a templomba. Mikor egy másik szórványnak a meglátogatása kerül sorba: összebeszélnek, csoportba verődve, ők is együttesen részt vesznek benne. Még a szórványban lakó másvallásúak számára is örömet jelent a gyülekezet ilyen látogatása távolabb lakó atyánkfiainál. A magyar nyelvű istentisztelet, az ige hirdetése nagyon-nagyon érdekli őket. Szeretettel közénk hívjuk őket: oly boldogok. Még a legegyszerűbb is hangosan mondja: „Milyen szép, hogy a reformátusok így összetartanak ..." stb. Helyben is nemcsak a szószékről hirdetjük ki a kirándulás helyét, idejét jókor, hanem a gyülekezet minden egyes tagjának kötelessége személyesen hívogatni Ösmerőseit, barátait, rokonait, szomszédait. így aztán, ha akarna is, ő már el nem maradhat, mert aktív résztvevő és vendégeket is hívott, ilyenformán tehát neki ott kell lennie. Bűzzel a munkaággal oda tudunk férkőzni még a legtávolabb állóhoz is, mert helyébe megyünk s ha már mi messziről odafáradtunk: restelli, hogy ő, a ki helyben van, ki ne jöjjön. No meg odaki a szabadba, hajlandóbb kijönni, mint a templomba elmenni. A hasonló viszonyok között élő gyülekezetek vezetőinek figyelmébe ajánljuk azt a kedves, kipróbált eszközt. * A Nagypénteki Református Társaság budaörsi Erzsébetháza itt van szomszédunkban. Mint a legközelebbi ref. egyház lelkésze, régóta készülődtem már ezt az intézményt megtekinteni. Vasárnapi iskolás gyermekeink nagy csoportját látva, eszembe jutottak az apostol szavai: „. . . istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat ..." 0 közülük is, a kik itt gondtalanul játszanak a kertemben, hányan lettek árvákká most? . . . Hányszor beszélünk különben is előttük árvákról. Eh, elviszem őket is, használjuk fel ezt is a nevelésükre. Hadd lássa fogékony, gyermeki szivük, hogy a krisztusi szeretet fel tudja venni az árvák gondját is. Tehát kirándulás. Melyik napon? Itt van a róm. kath. egyház ünnepnapja az Űrnapja, ez jó lesz . . . Űrnapja, híveim számára akaratlanul is munkaszünet lévén, e nagy róm. kath. községben a munkaadók túlnyomó többsége róm. kath. Az ám, mit is csinálnak a szülők e napon? Bámulják a fényes úrnapi körmenetet. Habár ez az árvaház nem szórványunk is, csináljunk olyan kirándulást, mint a szórványokba szoktunk. Kettős istentisztelet lesz. Maga a látogatás is már az és mi tartunk is, külön is. így határoztuk el, hogy az a gyülekezet a maga egészében meglátogatja ezt a ref. szeretetintézményt. Reggel 8 óra után indulás Budaörsre gyalog. A szép, nagy csapat sorba áll. Elől a vasárnapi iskolások, aztán a felnőttek. Gyönyörű idő kedvez. Az öröm csak úgy sugárzik le a gyermekek arczárói, oly boldogok. Virágos mezőkön visz át az útunk. Jobbra-balra a mezei virágok ezre nyílik, színpompázik. Bizony a sorok is felbomlanak: az nem lehet, hogy bokrétát ne kössünk ennyi szépségből. A Kamara-erdő szélén halad a keskeny ösvény. A lehajló lombsátor nekünk is enyhe hűvöst ád. Bent az erdőben madarak trilláznak, a reggeli imájukat most zengik el a Teremtőnek. A keskeny gyalogösvény szétszakítja a párokat, már csak libasorban haladhatunk a térdig érő buja fűben. Hosszú hosszú sor. Az eleje már ott messze jár, a vége pedig csak most kanyarodik fel a hegynek. Elől a boldog gyermekek, hangjuk versenyre kél a csicsergő madarakéval. Elénk színű ruhájával mindegyik egy-egy pompás színfolt a smaragdzöld fűben. Mintha óriási pipacs virítana ott, amaz pedig, mint nagy, hófehér lepke szálldos ... A mellettünk elfutó sínpáron hosszú katonavonat siet. Piros, fehér, zöld — ugyanazok a színek ! — nemzeti lobogó, sok sok zöld galy és nyíló, még el sem hervadt virág ékesíti a vagonok sötéten nyitott száját. A melegben ingujjra vetköződött katonák fehérlenek az ajtóban, mint az ásító száj fogai.. . A mint meglátjuk egymást: kölcsönös kendőlobogtatás ... Mintha mind jó ismerősek volnánk . . .?! Azok is vagyunk, egy édes anyának, a magyarnak fiai ... Es most, ezek a kendőt lobogtató, kedves fiaink vígan daloló szóval mennek értünk küzdeni, győzni, vagy meghalni az álnok, hitszegő olasz ellen . . . Már a vonat is alig látszik, de azért, mintha valami apró pontok még mozognának, még onnan is visszaintegetnek, mintha az otthoniaktól búcsúznának . . . Az árvaház kapujában Molnár Imre igazgató fogad bennünket szeretettel. Megtekintjük az egész intézetet. Mindeneket szépen, ékesen és jó renddel találunk. Utoljára nézzük meg az imatermet. Egész megtelik a terem velünk. Pedig még csak most jön a 48 árva. Kedvesek, tiszták, pirospozsgás arczúak, virít rajtuk a jó egészség. Hát gyönyörű helyen is laknak. Mit érne a hely minden szépsége, ha nem volna jó vezető, fő. Jól esik a szivünknek hallani, mikor az árvák egész gyermeki bizalommal szólítják az igazgatójukat és feleségét papának, mamának. Valahogyan megérezzük, hogy az van itt, a mit pénzért sem lehet megvenni: szeretet. Mint kedves légkör, vett körül bennünket a lehajolni tudó, segíteni kész, családot alkotni egyedül tudó, képmutatás nélküli, meleg szeretet. Gratulálunk mindazoknak, a kik ezt a papát és mamát oda állították a szeretet munkájába. Templomban lévén, akaratlanul is ének csendült meg mindnyájunk ajakán. Rövid fohász után a budafoki egyház a Filippi levél 4. rész 4—9. verseivel köszöntötte az árvákat.