Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-06-06 / 23. szám

hogy oláh missziónk nincs, de még a saját testvéreinket sem tudjuk multunk és múltjukhoz méltóan talpra állítani. De hiszem, hogy az Úrnak Lelke még ezen a téren is csodákat fog művelni. S a mit nem tudunk elérni a jog és a számokra való hivatkozással, majd kiharczolja azt a hit. A negyven évi bujdosás után Erdély is el fog érkezni az ígéret földére. A háború után más világ következik. A legközelebbi zsinatnak itt is sok tennivalója lesz. Erdélyi testvéreinket pedig szeretettel üdvözöljük szívós akeziójuk és építő munkálkodásuk alkalmából. Rokonszenvvel nézzük őket, mint nagy ideálok hordozóit s a miben csak lehet, segíteni is fogjuk nagy és messzeható czélok elérésére törekvő harczaikban. Sebestyén Jenő. KRÓNIKA. Szakítások'. Mennyi szakítás történt a háború kezdete óta. Az utóbbi években mennyit álmodoztunk arról a nagy egységről, a melyről Mesterünk olyan nagyszerű profécziát mondott és sok jelenség, nagy erővel megindult evangéliumi munka és mindenféle konferencziák is biztatást adtak ennek megvalósulására nézve. De sok minden másként történt, mint a hogy elgondoltuk. Úgy látszik, hogy még az advent, a várakozás idejét kell élnünk ebben a tekintetben. Hol van most az egység, hol látjuk, találjuk azokat, a kik ennek érdekében a béke idején annyit jártak, keltek?! — S a római egyház? Tulaj donképen hol, kiben van most ennek az egysége ? A pápa? Ott van ellenséges földön. Mi láttatja van tulajdonképen az ő egységesítő, békességet szerezni óhajtó működésének?! A nép, a melynek ölén ő maga is született, a döntés 11 órájában ragad orgyilkot és támad a világtörténetben szinte páratlanul álló frivolitással eddigi barátaira, a kik közül különösen az egyiknek el nem muló hálával tartozott. Úgy látszik felborult, porba esett garanczia törvényestől együtt minden ; recseg és ropog a „szent Péter hajója" is ebben a szörnyű viharban, a mikor mindnyájan azt óhajtottuk, hogy biztosan járjon a háborgó vizek felett. És mellékesen mondva, úgyebár közülünk most senki sem bánná, ha az „unita Italia" még az ábrándok világába tartoznék és a kis Viktor Emánuel, most is ott tanyázna apiemontihegyek között? ! — De ím szakítás történt azok között is, a kik különösen az utóbbi években nem egyszer nagy kárörömmel mutattak reá a keresztyénség körében meglevő nagy közbevettetésekre. Értjük a szabadkőműveseket. Ismeretes, hogy milyen szerepük volt az olasz szabadkőműveseknek az új háború felidézésében. Ok voltak élőszóval és megvásárolt sajtójukkal orgánumai a felülről és kívülről jövő csúfságos, féktelen orgiákat ülő izgatásnak. Most olvastuk a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy nagymesterének, dr. Bókay János egyetemi tanárnak nyilatkozatát, a melyben kijelenti: „Hogyha bizonyossá válik (már azzá vált) az, hogy az olasz szabadkőművesség tényleg olyan szerepet játszott a háború felidézésében, mint a hogy azt a lapok írták, akkor ezzel a kulturális, humanitárius és szabadkőműves kötelességeiről iíiegfeledkezett szövetséggel a magyar szabadkőművesség, háború után is (!) meg fog szakítani minden összeköttetést." A Nagypáholy tényleg ilyen értelemben határozott és az olasz Nagy Oriens-páhollyal való minden közösséget megtagadott és összeköttetést megszakított. Ugyanígy határozott a berlini szabadkőműves nagypáholy is, a mely7

a politikai pártkiizdelmekbe bocsátkozó olasz és franczia szabadkőművesekkel való szakítást kimondotta. — Mi igazán minden káröröm nélkül regisztráljuk ezt a tényt és egyszerűen csak azt az óhajunkat fejezzük ki, bárcsak ez a szakítás alapos reformra vezetne a mi szabadkőművességünk életében és támadna a körében valami igazi, új szellemi áramlat, a mely ne „nyugat" felé, hanem fölfelé hajtaná a lelkeket, Ahhoz a kiben és a ki által egyedüli reménységünk van az el nem muló ós szakadó egységre. TÁRCZA. Pünköst a kórházban. Tiszta, tágas terem, egyszerű fapadok, egy asztalka fehér lepellel leterítve. Egyik nagy kórház társalgóterme, most így templommá alakítva a pünkösti istentisztelethez. Lassan gyülekeznek a beteg katonák. Többen mankó segítségével tipegnek, némelyik csak két társába kapaszkodva tud járni; kettőt hordágyon hoznak. Egyik halványan fekszik, beszélni sem tud, súlyos sebesült ; a másikat a padra ültetik. Fájdalmas látvány 1 Lába nincs, csak az üres bakanadrág lóg. Az egyik ápoló fülembe súgja, hogy szeretne még néhány református bejönni az újonnan érkezettekből, de csak kórházi ruhájuk vau s abban restelkednek ide jönni. Eszembe jut a királyi lakodalom : „'. . . nincsen menyegzői ruhád". Az övéké bizonyára „menyegzői" Az előtt, ki a szíveket vizsgálja. Bátorításomra bejönnek. A terem megtelik. Másvallásúak is sokan vannak. Zsoltárokat osztok szét. Egy félkezű is kér s járatos ujjakkal keresi ki a 37-ik dicséretet. Kántor is kerül közöttük. Felcsendül az ének: „Jövel szent Lélek Úristen ..." A magas ablakokon besüt a nap s mintha a fénysugárral együtt beszállana a pünkösti Lélek is, megtelünk „szívbéli szent buzgósággal..." Soha nem hatott így rám ének, mint ez! Érzem, hogy elhalványodom s önkéntelenül a fohász szökken agyamba: „Uram! a könyörgőnek illesd meg szívét és száját...!" Imádkozunk. Csendesen mondják utánam a szavakat; lehajtott fővel áll mind. Egy érzés a szívekben. Figyelmesen hallgatják az igét. Várjuk mi is a „Vigasztalót", mint a tanítványok. Mindnyájunknak szüksége van reá. Mindnek van keserűsége, fájdalma. Egyik az otthonból egyenesen kórházba került, lassan javul, nem tud beletörődni. Legtöbb sebesülten jött ide; egyik-má-