Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-06-06 / 23. szám

ERDELY VEDELME. Erdély sorsa minden magyar embernek a szívén fekszik. Az erdélyi reformátusságé pedig százszorosan a mi szívünkön. A magyar faj küzdelméről évek óta hallunk. Napilapjainkban szomorú rovat lett az erdélyi kérdés. Meg is mozdult a társadalom s nagy nehezen az állani is. Ismerjük azokat az intézményeket, a melyek a sorvadó erdélyi magyarságot új életre akarják hívni. S ha akármilyen kevés is történt eddig, hálásaknak kell lennünk érte, mert hiszen minden ilyen törekvés a mi híveink erősödését is jelenti egyúttal. Minket azonban még most is, a mikor szemeink a határokon túlra is szegeződhetnének, épen olyan nagy mértékben érdekel az erdélyi reformátusság sorsa is. Ez a kérdés egyébként is állandóan aktuális, ele kétszeresen azzá lett most ismét a konventi ülések idején, a mikor az erdélyi egyházkerület konventi képviselői újra és egész határozottsággal mutattak rá azokra a feladatokra, a melyek Erdélyt illetőleg a magyar ref. egyházra várnak. Tavaly Nagy Károly szólalt fel ebben az ügyben, az idén pedig Boér Elek s hatalmas és szerintünk sok tekintetben súlyos érvekkel bizonyította be azt, hogy Erdély megerősítésére a magyar ref. egyház még eddig külön programmal nem bír és a konvent ilyen külön program mot, a mennyiben az anyagi eszközök felhasználását is jelentené, kidolgozni egyelőre nem is szándékozik. Ne csodálkozzunk rajta, ha ez mégis fáj az erdélyieknek, a kik hosszú évek óta érzik, hogy az egyetemes egyház rendelkezésére álló anyagi segélyforrásokból sokkal kevesebbet kapnak, mint a mennyire specziális helyzetüknél, nemzeti missziójuknál és szegénységüknél fogva oly nagy szükségük lenne. A konvent ugyanis az egyes kerületek segélyezésénél nem a gyülekezetek helyzete, hanem a kerületek szerint állapítja a perczentuális segélyeket. Természetes, hogy ezen az alapon mindig a gazdag tiszántúli kerület szerzi liiég az összegek óriási százalékát, holott hogy erre a pénzre épen neki lehetne a legkevésbbé szüksége, azt minden elfogulatlanul gondolkodó ember beláthatja. Boér Eleknek az volt tehát a nagyon helyes és reális indítványa, hogy ne a kerületek külső arányai, hanem tisztán a gyülekezetek száma és igaz szükségletei szerint történjék a segélyezés. Mi helyeseljük ezt az álláspontot, de szeretnénk még hozzátenni azt is, hogy a hívek vagyoni viszonyait is tekintetbe véve. De a szavazásnál az általános várakozás ellenére, úgy látszik ismét a már annyi hibás lépést okozó szerencsétlen kerületi szempontok uralkodtak. S hogy ez könnyebben menjen, Baltazár megpróbálta Boér statisztikáját legyengíteni azzal, hogy „igaz ugyan, hogy Tiszántúl kétszer annyi segélyt kap, de viszont a beihivatalnokainak száma meg háromszor annyi, mint Erdélyé ..." Ez volt az az aranyhíd, a melyen aztán a legnagyobb könnyűséggel lehetett ismét a kerületi partikulárizmus várába visszavonulni. Mi azonban nagyon szerettük volna még hozzátenni azt, hogy igaz ugyan, hogy Tiszántúl belhivatalnokainak száma háromszor annyi, mint Erdélyé, de a tiszántúli egyházkerületnek és híveinek a vagyona meg százszor annyi! Es ha a nagy gazdag Tiszántúlban akkora lenne az egymás terhét hordozni akaró elevenen buzgó vallásosság, egyházi élet és morális erő, mint a mekkora az anyagi gazdagság, akkor nemcsak hogy méltóságán alulinak tartaná az óriási segélyek elfogadását, hanem maga áldozna önként épen annak az Erdélynek megerősítése és fenntartása érdekében, a melynek ereje olyan sokáig védőbástyája és erőforrása volt a magyarországi kálvinizmusnak is. Mert ne feledjük el, hogy Erdély ma már a maga félpógány román vidékeivel egyszersmind missziói terület is a számunkra. S mint ilyen, nekünk a legdrágább, mert nem idegen keresztyén népnek, hanem a sajat féltve őrzött fajunknak megtartásáról van ott most szó. Es épen ezt a körülményt vagyunk bátrak a konventi atyák különös figyelmébe ajánlani. Mert bár szép dolog, ha a püspökök mindenkor határozottan exponálják magukat a saját kerületük érdekében, de nagyszabású, univerzális czélok mellett a kerületi érdekeknek háttérbe kell szorulni. És nagyon szigorú legálizmus az, a mely az osztozkodásnál a lélekszám arányára tekint csupán. Nem a lélekszám, hanem a legmagasabbrendű szükségletek legyenek a döntők számunkra. S ha valamelyik egyházkerületnek végzetes sürgősséggel szüksége lenne akár a többi kerületekre eső egész segélyösszegre is, ezekről amazoknak keresztyéni lélekkel le kellene mondani még nehezebb helyzetekben is. nem hogy ilyen körülmények között, mikor a leggazdagabb alföldi gyülekezetek századrészét sem hozzák meg azoknak az önkéntes áldozatoknak, a melyeket ilyen gazdagság és ekkora lélekszám mellett, erős, öntudatos és mély vallásosságot feltételezve, várni lehetne. Természetes, hogy ez a követelmény abszurdumnak tűnik fel sokak előtt. De bizonyos, hogy nagyon is megfelel a legmagasabbrendű keresztyén ideáloknak, a hol nemcsak a jog és a számok uralkodnak, hanem az önfeláldozás és a felebaráti szeretet sok lemondást jelentő törvényei is érvényesek. Hiszen utóvégre a hegyi beszédben is vannak olyan magas mértékek, hogy abszurdumoknak nevezi Őket a világ. De ha az élet realitásaihoz térünk is vissza, még akkor is el kell ismernünk azt, hogy Erdély sp>ecziális helyzetével egyszer már számolnunk kell. Mert az a szégyenteljes vád fog keletkezni ellenünk, hogy ugyanakkor, a mikor állam és társadalom mindig többet és többet tesznek Erdély védelmére, mi mégsem mit sem tettünk, holott az ő munkájuk óriási részben épen a mi egyházunkat erősiti, mert a mi faj magyar híveinknek jő ott segítségére. Az erdélyi magyarság elsorvadásáért a magyar ref. egyház is felelős lesz! Ezt a szomorú tényt szegezzük le már jó előre. S milyen szomorú, hogy a míg Bethlen Gábor és Lorántffy Zsuzsannának még az oláhokra is volt gondja, nekünk nemcsak