Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-05-30 / 22. szám

érezzük a hatást. Tagadhatatlanul csappan a buzgalom, s az egyházi élet körül való érdeklődés. Presbitériumaink nagy része átkozottul kezd hasonlítani az igazgató-tanácsok működéséhez, egész működésével hovatovább pusztán anyagi kérdéseket szolgál; belhivatalnokaink közmondásos igénytelensége megszűnt s ezúttal már maga a szoros kapocs, mely a hívőket az egyházhoz csatolta, meglazult. Ezt a proczesszust sokszorosan gyorsítja az az anyagi tény, hogy a belhivatalnokok jövedelme mindjobban függetlenítve van a hívektől, egyes jó oldalai daczára is rémes perspektívát nyújt a jövőre. E mellett a mi egyházunkban nincs meg az a szigorú fegyelem, mely más egyházaknál a kötelességek pontos teljesítését feltétlenül biztosítja, más oldalról pedig nincsenek meg azon vallásos funkcziók és liturgikai tények sem, a melyek az egyház és a hívő közt a kapcsolatot permanenssé, napról napra élő valósággá teszik. Igy fokozatosan, lépésről lépésre tágul az űr, mely az egyházat a hívőktől akaratlanul is elválasztja. Ilyen mélyreható válság szellője nyilvánul az áttérési és reverzálisok statisztikájából, a hol a protestáns egyházak folytonosan vesztes felek; de még inkább a növekvő közönyből, mely főleg a kurátorok nehéz vállalkozásában, az önkéntes adományok csökkenésében és magában a gyűléseknek gyér látogatásában nyilvánul. Folytonosan erősebben nyilvánulnak az óhajok a javadalmazások emelése, oly szolgálatok díjazása iránt, melyeket korábban díjazás nélkül ellátni büszkesége volt apáinknak, s melyre díjazás nélkül alig találunk ma vállalkozót. A mellett nem lehet tagadni azt sem, hogy az általunk elfogadott püspöki nevezet következményei öntudatlanul visznek az episkopalis rendszer felé s hogy az episkopalis rendszer mellett harczoló okok legfőbbike : a fegyelem hiánya önkénytelenül melegágya lesz a hierarchikus felfogásnak. Hiszen a pápaság kezdetén is a primus inter pares elméletének meleg fészke növesztette nagyra az Imrék, Gergelyek, Leók és Orbánok hatalmát. Hogy ez az irány minden lehet, a viszonyok által indikált-e vagy sem; lehet e gyökeres állás változtatás nélkül segíteni rajta vagy nem : e felett, elismerem, lehet vitatkozni ; de az holt világos, hogy Kálvin nézeteivel s így az orthodox kálvinizmussal nem egyeztethető össze egyáltalában. Ez volt egyházunk helyzete a vihar kitörésekor s ez nagyban és egészben ma is. Mint a menvdörgés szavára, vagy teljesen elnémul, vagy legalább is suttogóvá válik a legélénkebb társalgás hangja is és senki sem kísérli meg — még a leglármásabb hangúak közül sem — túlharsogni az elemek csatáját: ép úgy elnémult, vagy legalább is suttogássá vált hazánkban is a szétomlasztó küzdelmek hangja e világesemények megdöbbentő hatása alatt. A pártok ocsmány tülekedése, sőt — Istennek hála ! — nemzetiségeink bent csendes, kiint lármás bomlasztó munkája egyaránt leült, vagy legalább is suttogóvá vált. Ugyanazon jelenséget látjuk az egyházi téren is. Nagyban és egészben eltilt a küzdelem, vagy legalább is suttogóvá vált: a külső nyomás belénk fojtotta a vitatkozás és küzdelem hangjait; elővarázsolta és sok megható esetben kifejezésre is juttatta az egymás mellett működés gyönyörűséges és legtöbb esetben hasznos munkáját. Mik hát legközvetlenebb teendőink a mai helyzettel szemben ? Én azt hiszem, hogy adva vau a helyzet által: a belső építés nagy munkája. Fájdalommal kell megállapítanunk, hogy nagyon sok itt a tenni való. A munkás általában véve kevés és még ezek közt is aránytalanul kevés a mi egyházunk által szolgáltatott kontingens. Nemcsak a jövő, de a jelen is utal arra, hogy ezen a téren vessük latba minden erőnket. Egyházi életünket nem lehet feledni, a puszta megélhetésért folytatott küzdelemre pazarolni el minden erejét, minden tehetségét. Ez a propter vitám vivendi perdera causas legrosszabb esete volna. Isten országának terjesztése, a szentek egyességének megvalósítása nem maradhatnak hátra és annál nagyobb súllyal követelik a legnagyobb igyekezetet, a mennyivel kevesebb az anyagi erő tehetetlenségére való hivatkozás jogosultsága. Hiszen vádló gyanánt léphetünk fel magunkkal szemben: növekedett-e egyházunk belső építő munkássága azon mértékben, fejlődtek-e kollégiumaink, középiskoláink és elemi oktatásügyünk azon mértékben, mint a hogy javult anyagi helyzetünk ; nem kell-e szégyenkezve bevallanunk, hogy szegény és jótékony intézményeink nem állják ki az összehasonlítást sem a régen mult időkkel, sem más egyházakéval; hogy egyházi életüknek belső munkássága ma már legtöbb esetben figyelem tárgyát sem képezi; oktatásügyünk terhét sikerrel igyekeztünk áttolni az állam nyakára s folytonosan csak a legnagyobb küzdelemmel, igen gyakran egyáltalán nem képesek egyházi hatóságaink az oktatásügyi intézményeinket tőlünk végleg leszakítani törekvő igyekezeteket meggátolni, vagy mérsékelni. Deus nobis haec otia f'ecit. Van most egy hallgatólagos, de valóban megdöbbentő fenségű treuga Dei. A mi küzdelmeink közé is beleszólt a nagy mennydörgés és mint a katedrális nagy harangjának bömbölése, kell, hogy áthasson ezen nagy zörején kötelességeink öntudata. A cselekvésre alkalmas miliőt megteremtette a nagy vihar: önkénytelenül visz mindenkit magával az egyházi revival hömpölygő folyamata. Abba kell belevetnie magát egyházunknak is ; megtalálni a végleg még el nem veszett fonalakat; a szocziális munka egész sorozatával odaférkőzni a hívek lelkéhez, részt kérni örömeikből, részt venni fájdalmaikban, nemcsak a szószéken, tanítással, de a ködös, szürke, mindennapi élet keretében is; gyámolítani, felemelni és előre segíteni. Ezen szálak újra összetűzésére megvan az idő, az alkalom. Annyi nyomort enyhíteni, annyi könnyet letörölni — hisszük Istenünket — nem lesz alkalom soha, mint most van. Kire várnak az elhagyott özvegyek, az apátlan