Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-05-30 / 22. szám

árvák s a hazáért szenvedők rokkantjai, hogy az állani nyújtotta száraz falatok ne maradjanak sötlanok s az emberi együttérzés résztvevő melege sugározza be szenvedéseiket, ha egyházunk, az az ősi, küzdelmekben meged zett, par excellence magyar egyház nem nyújtja ki karjait ? jegyezzük meg, hogy alighanem utolsó ez az alkalom arra, hogy egyházunk megtartsa életerejét. A mi életerőnk híveinkben van;

az összekötő kapocs a keresztyén szeretet. A többi pengő érez és zengő czimbalom. . Ez a kapocs kezd tágulni s ha ölbe dugott kézzel nézzük a kötelességteljesítés soraiban a folyton gyarapodó hiányokat, az alólról felfelé összekötő szálak folytonos szaporább elszakadását, úgy megyünk át, a most folyó átalakuláson, hogy sorsunk aggasztó fejlődési irányba kerül. Viszont ha újra kiépítjük az összekötő kapcsokat s a keresztyén szeretet éltető melegével öntözzük azon legbecsesebb hajtásokat, melyet- Kálvin rendszere fejlesztett ki nálunk, ha a nagy hagyományokhoz méltóan folytatjuk a jövő munkáját a jelen keretében, ha igyekezünk élő orgánizmussá fejleszteni ki a mi kitűnő szervezetünket s nem a holt fanatizmus iugoványába vinni be egyházi életünket : úgy e revivál nálunk is teljes lesz s majd utódaink mély megnyugvással énekelhetik el a zsoltáríróval az Úrnak dícsérését, az örök gondviselés kifürkészhetetlen vitait keresvén a mai rettenetes siralom völgyén át: Vessződ és botod megvigasztalt engem. KRÓNIKA. IIitszegő k irá ly >. Annak idején feljegyeztük itt a krónikás hűségével a „békeczár", a „bibliás" angol király arczképének néhány kevésbbé ismerős, a háborús vihar által napfényre hozott jellemvonását. Bizony nem gondoltuk, hogy nem sok idő múlva ez arczképcsarnokba kívánkozik harminczhároméves „hű" szövetségestársunknak nemcsak termetre nézve kicsiny királya is. A mit hosszú hónapok óta suttogott a fáma: valóra vált. A legbékeszeretőbb fejedelem, ősz, öreg királyunk kénytelen népeihez intézett kiáltványában így megbélyegezni az államot és fejét: „Olaszország királya háborút üzent. Az olasz királyság olyan hitszegést követett el két szövetségesével szemben, a minőre nincs példa a történelemben ..." A semleges országok sajtója velünk együtt kiáltja e királyi szavakat . . . Ugy van, hitszegés! De ezt a hitszegést súlyosbítja az idő, a helyzet. — A hitszegő király is adott ki manifesztumot. A kiáltvány hangsúlyozza, hogy „Olaszország becsületének és területének védelmében kénytelen volt fegyverhez nyúlni . . ." Tehát — értsük meg jól! — mi súlyosan megsértettük Olaszországot becsületében, mert még most is álltuk a szövetséget. Területét, országának birtokállományát kénytelen, mi tőlünk, a mi kapzsiságunkkal szemben — horribile dictu — fegyverrel védeni meg! Igen, mert mi ajánlottuk fel Trentinót s a többi országrészt. De hát a becsületére kényes és területét védő Itáliának ez kevés volt! Szegény király, hitszegő király nem remegett, a kezed, mikor az olasz manifesztumot aláírtad? . . . Vagy Salandra és Sonnino urak fogták a kezed ? . . . 0 la sz k a to n a - int á dság. A hitszegő király és a népét bujtogató, az ország becsületével házaló kormánya szeretné a jó Istent úgy informálni a dolgok állásáról, hogy melléjük álljon. A jó Isten és a katonák félrevezetése czéljából a katonák között egy imádságot osztottak szét. A szöveg képeslapra van nyomtatva, a mely egy gyalogost és egy bersaglierit ábrázol, a kik a felhőkből letekintő Megváltó felé emelik szemeiket. S így imádkoznak: „Lásd meg Uram, mi nem megyünk a hatalmasokkal a gyengék ellen, nem hatalmi vágyak űznek minket a háborúba, nem akarunk más országokban pusztítani, mi csak meg akarjuk tartani az olasz földet, a melyet te adtál nekünk, s a melyet vérükkel szabadítottak fel őseink a százéves járom alól. S ha eljött a harezok napja, áldd meg óh a mi fegyvereinket és királyunkat, hősök és szentek ivadékát és segíts bennünket győzelemre gyermekeinkért és asszonyainkért, és atyáink sírjaiért. Ámen." — Hogy ez az imádság hatásosabb legyen, máris 600 hordozható tábori oltárt, készítettek az olasz hölgyek katonáik számára. — Nekünk csak abban van a megnyugovásunk, hogy a jó Isten nem szorul az olasz nép és király informácziójára. Majd csak meglátja hát azt is, hogy „hatalmi vágyak űzték-e háborúba" az olasz népet és pedig tudatosan, gonosz lélekkel, tervszerűen szított hatalmi vágyak, a melyek úgy igazodtak, a hogy az Ígéret, aranya csengett? Anglikán előzékenység. Az olasz háborúra való tekintettel a mindenek felett lovagias és előzékeny angolok meghívták a pápát: menne talán őszentsége Angliába, hol biztos oJtalmat, csendes menedéket találhatna a háború alatt. A Vatikán ugyan Rómában, Itália szívében fekszik, a „barbár" ellenséget azonban — ezt ők, az angolok, tapasztalatból jól tudják — nehéz kifürkészni az ő szándékai felől. Tudnivaló dolog, magyarázni sem kell, hogy az előzékeny anglikánoknak legfőbb gondjuk e világégés közepette, hogy a róm. katholikusok fejének, a szentatyának nehogy valamiképen báboriftatása essék. — A formákra kényes, lojális angolok elküldtek hát egyszerre két követet is Rómába, a Vatikánba, hol — a felekezeti testvériesülés megpecsételéséül — többmilliós adományt ajánlottak fel a kath. egyház czéljaira, magát a pápát s a Valikán személyzetét pedig ünnepélyesen meghívták egy London melletti külön, díszes lakhelyre. Mindez pedig nem mese s nem is egyszerű kitalálás. A Vossische Zeitung Züriclien keresztül teljesen megbízható helyről értesült a dologról. — A folytatása? . . . XV. Benedeket, az anglikánusok e csodálatos nagylelkűsége és vendégszeretete annyira meghatotta, hogy nemcsak hogy nem fogadja el, de még választ sem adott.