Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-05-30 / 22. szám

EGYHÁZUNK HELYZETE. — György Endre előadása a Kálvin-Szövetség estélyén. — Ebben a rettenetes időben, mely a jelen nemzedék vállaira nehezedett, a milyen természetes, hogy keressük a megnyugtató pontot, ép olyan világos, hogy nagyon nehéz reáakadnunk. Az egyházi élet csendesebb világa önként kínálkozik ilyenül. Az emberi természet legbensőbb sajátosságának megnyilvánulása és nem véletlen műve, hogy a megrázott kedélyvilág egész hullámzata keresi a rengeteg örvényben a fix pontokat; s azok, a kiknek derűs életét eddigelé sem háborgatta meg semmiféle bánat, épúgy, mint azok, a kiknek érzékenysége puszta siralomvölggyé avatta fel szemeikben éltöket, egyaránt keresik azokat, a kik fent vannak, magasan, a vérbe borult föld, magasan a lángba borult szenvedélyek felett: az égnek csillagait, a hitet, a reményt és keresik azt, a mi elhagyni létszik véglegesen a gyilkos ellenségeskedés hazáját e földön: a szeretetet. A mi magyar természetünkhöz még jobban simul ez a kép. A komolyan és mélyen vallásos magyar lélek felszínén minden dévajság ördöge, minden féktelenség lidérczfénye felcsillan normális időben s elfedi a valóságot, a mély vallásos kedélyt. Csak ha megdördül felettünk az ég, villámok czikáznak vakító fénnyel, csak akkor ébredünk az elrejtett, vagy jobban csak elrejteni akart kincs öntudatára, csak akkor érezzük, mennyire igaza van Aranynak: ... ha nem is a vallás, Istenhez téríti az oldalnyilallás. Ez általános emberi természet élesebben nyilvánul nálunk magyaroknál, mint más nemzeteknél és lehető legélesebben nálunk, magyar kálvinistáknál. Ha van valahol egyházszervezet, a mely az individuumok kifejlesztésében csodákat művelt; és ha van valahol talaj, mely az ily kifejlesztésnek buja tenyészerőt adott: az a szervezet a kálvinizmus és az a talaj az igazi magyar ember érzelemvilága volt. Nézzük meg a mi népünket, míg egy gondolatot meggyőződéssé, vagy egy meggyőződést cselekvéssé, vagy legalább is az önkénytelen ellentállás megszüntetéséig lágyít meg, mily benső vihar hullámzik át egész valóján. Keveset szól, mélyen gondol, keveset törődik a külsővel, de lelke mélyén epűgy átviharzik a lelkiismeret és a szubjektív igazság szózata, mint az utczai vásár zsibaján át a katedrális nagy harangjának szava. Az így nyert meggyőződés, az így megfogamzott akarat és az így felköltött érzelem az igazi, a lélek űj emelkedése, önmagának kiegészítése, vagy felismerése: igazi nyereség. Úgy tetszik nekem, vagy legalább is úgy esik jól nekem elhitetni magammal, hogy a vallásos élet azon új hajtása, melyet körülöttünk a magyar prot. egyház kebelén belül látunk az ország igen sok vidékén, egy ilyen tünemény. Míg más országokban, a hol a vélemények és meggyőződések talán átlátszóbbak, de nem olyan mélyen járók, mint nálunk, szónoklati körutak, folytonos agitácziók képesek tágas mozgásba hozni a kedélyeket, az egyházi élet terén nagyon hasonlóan a mi politikai küzdelmeinkhez s gyakran egészen jelentéktelen okokból támad egy-egy „revivál", a vallási érzelmek egy-egykitörése ; addig nálunk tűzbe kell borulni a láthatárnak, vértengernek kell elborítani szemeink könnyét: míg új élet fakad belőle. Minden esetre tény és lélektanilag teljesen érthető tény, hogy az elmék és a szívek fokozottabb mérvben fordulnak ismét az oltár felé az egész világon, főleg a háború viharai által sújtott országokban s azok közt nálunk is. Egy újraéledés fuvallata érezhető hazánkban és pedig közelebbről — ha nem is elsősorban — egyházunkban is. Milyen volt egyházunk helyzete akkor, a mikor ezen újraéledés első szele érte, mondjuk: a vihar első villáma csapott le hazánkra? Már nem egyszer mutattam rá azon elvi frontváltozásra, a melyet végigvezetni nem a mi nemzedékünknek jutott osztályrészül. Az állam teljesen idegenből, gyakran merev ellenfélből segítő barátunk lesz. Nemcsak nem látjuk e régi ellenségeskedésnek, majd tartózkodásnak semmi jelét, de a pozitív támogatást élvezzük az egész vonalon. Ma már milliókra megy azon összeg, a melyet az államkincstár segélye tesz ki egyházi életünkben, lehetnek és vannak is bizonyára még sérelmeink a teljesen egyenlő elbánás kívánalmaival, különösen az 1848: XX. törvényczikk oly erőszakos magyarázatával szemben, a mely az új segélyezés egyenlőségét követeli úgy, hogy a régibb óriás adományokat teljesen számon kívül hagyja, de a nagy tény igaz: egyházunk teljesen független szabad egyház volt, s ma már — elvileg 1848, gyakorlatilag 1868 óta — a „free Church* szabad egyház állapotából a „Concurse endowmen", az egyenlő segélyezés elvi állapotába járt át s ezt a politikát azóta folyton nagyobb ós nagyobb eredménnyel folytatja. Lehet ezen irányzat ellen úgy az állam, mint az egyház, elsősorban egyházunk részéről komoly kifogásokat emelni. Az összes felekezetek egyenlő segélyezésének elve gyakorlati nehézségeket szül az államnak az egyenlőség ugyanazon mértékének kimérésével az egyházak különböző ereje és dogmatikailag is különböző szükségletével szemben, valamint jogos a mi panaszunk arra nézve is, hogy az állam képtelen ily alapon különbözetet tenni azon, gyakorlatilag szerfelett különböző szolgálatok között, a miket mi és más felekezetek tesznek az államnak, a mi pedig végzetes tévedéseknek volt sokszor eddig is, még fokozottabb mérvben lesz szükséggé ezután is. De világos más oldalról az is, hogy a támogatott és a szabad egyház közt óriási különbségek vannak. Nem habozom kimondani, hogy szerintem nagyobbak a hátrányok az erkölcsi, mint az előnyök az anyagi téren. Még csak kezdetén vagyunk az átalakulásnak s máris