Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-05-09 / 19. szám

TÁRCZA. A leitmeritzi kórházban. A mult hó 22-én jött a parancs, hogy Leitmeritzbe, Csehország egyik forgalmas városába rendeltettem tábori lelkésznek. 27-én reggel érkeztem meg. Sokféle jelentkezés, bemutatkozás után a Feldsuperiorhoz jutottam Theresienstadtba. Hosszú és fárasztó utazás után igen jól esett a szíves és barátságos fogadtatás, melyben nála részesültem. Tőle tudtam meg, hogy mi lesz a dolgom. Északi Csehország 22 városában levő kórházakat kell meglátogatnom előre megállapított programm szerint, hogy az ott betegen, vagy sebesülten fekvő ref. magyar katonák lelki gondozását ellássam. Theresienstadt egy Mária Terézia-korbeli vár. Az egész város csupa katonaság, kaszárnyákkal, kórházakkal és 23,000 oroszt számláló fogolytáborral. Háromféle kórház van: a helyőrségi, a tartalék- és a megfigyelőkórház. Itteni kath. kollegámtól értesültem, hogy vannak a kórházakban magyar katonák is. Vele együtt elmentem tehát felkeresni az enyéimet. Sorba jártam a betegszobákat és találtam is magyarokat az ország minden vidékéről, köztük természetesen reformátusokat is. Nagypéntek volt épen. Ebben a szobában is, amabban is volt egy-két magyar. Legtöbb volt a megfigyelőosztályon, honnan alapos vizsgálat után viszik őket vagy ide, vagy oda. Szóba álltam, elbeszélgettem reformátussal és katholikussal egyaránt. Kérdezősködtem állapotuk felől. Bizony összefacsarodott a szívem, mikor láttam őket kezükön, lábukon megfagyva, vagy nyomorékká lőve. Azért nem zúgolódnak, nem panaszkodnak, bele törődtek sorsukba ós szinte megmagyarázhatatlan, hogy még itt, e szomorú helyen is — a súlyos betegeket kivéve — jókedvűek. Egy gömörmegyei czigánytól megkérdem a nevét, vallását s kérdem, hogy úgy-e ezigány vagy? Nem én, kezét csókolom tisztelendő úr, csak purgyé vagyok, mert az apám még él. 0 persze komolyan mondta, de bizony mi többiek elmosolyodtuk magunkat. Emlékeztettem mindeniket a nagy ünnep jelentőségére s kérdeztem, hogy szoktak-e imádkozni? A válasz mindeniknél az volt, reformátusnál és katholikusnál egyaránt, hogy igen — tisztelendő úr —, szoktunk, hiszen csak az imádság tarthatott meg bennünket igy is, a hogy vagyunk, mert mi már keresztülestiink a halálon nem százszor, hanem ezerszer. Mikor rohamra indultunk, nem szólt ott senki. Mindenki magába mélyedt és imádkozott és a ki életben maradt közülünk, az megtanulta az élet értékét. Úrvacsorával húsvétkor mindenik élt. Szobáról szobára vittem a szent jegyeket. Soha, egész papi működésem alatt — beleértve a legelső legácziót is — egyetlen pillanat sem hatott meg úgy, mint ez a húsvéti úrvacsorázás. Eleinte szólni is alig bírtam, a hang nem jött ki torkomon, valami mélységesen résztvevő, fájdalmas érzés szorította el. És imádkoztunk együtt, igazán, szívből, a mint a szentlélek sugallta. Én mondtam előre, ők rebegték utánam. Ereztük, hogy itt van velünk az Isten, mellettünk az ő szent fia és itt van velünk a jó szülő, hitves, gyermek, mátka, testvér, az a kis hajlék, melyben bölcsőnk ringott, az udvar, az egyszerű templom, itt minden emlékünk és minden reménységünk, itt van egész szeretett hazánk, A magammal még hazulról hozott Téli Újság és traktátus példányokból olvasnivalót adtam különbség nélkül mindeniknek. Naponként meglátogatván katonáinkat, elbeszélgetek velük a háborús dolgokról is. Egy marczalii ref. ügyvédjelölt érdekes ós jellemző dolgokat beszélt. Igazán derék, szerény és szeretetreméltó ifjú. Példány képe a régi ref. gyökérből sarjadzott és onnan táplálkozó fiatal embereknek. A kárpáti harczokban robbanó golyótól sebesült meg a fején és bal szemének szögletén. Miskolczról hozták őket Csehországba, ide Theresienstadtba. 0 egy sebesült cseh önkéntessel egy fülkében jött. Míg Magyarországon jártak, útitársa nagyon szótlan volt. Nézett kifelé az ablakon részvétlenül. Közömbösen hagyta a magyar állomásokon tanúsított szíves fogadtatás is. Az ügyvédjelölt résztvevően osztotta meg vele az állomásokon kapott vajaskenyeret, czigarettát, bort és egyéb szeretet-adományokat. Közeledtek Csehország felé. Az útitárs egyre vidámabb és beszédesebb lett. Az állomásokon kihajolt az ablakon és az ott kint levő tömeggel együtt ujjongtak és éltették a cseh vitézséget. (?) Znaimban palacsintához jutott az útitárs és ahelyett, hogy megkínálta volna belőle a magyar bajtársát, őt a fülkében hagyva, kiment egy másik fülkébe, hol szintén cseh katonák voltak és azokkal együtt ette meg a palacsintát. Magyarország, te vérzel legtöbbet és ha esetleg palacsintára kerül a sor, nem jársz-e úgy, mint ezen te egyik fiad? Egyebekről majd máskor. Balogh Ferencz, ref. tábori lelkész. BELFÖLD A dunamelléki ref. egyházkerület tavaszi közgyűlése. Rövid, igazán háborús közgyűlésre gyűlt össze a dunamelléki egyházkerület május hó 5-én, d. e. 10 órára a ref. theol. akadémia szép dísztermébe. A levegő tele volt háborús hírekkel. Ezek foglalták le csaknem egészen a lelkeket. Az aznap reggel szárnyra kelő, később túlzottnak bizonyult diadalmi hírek beszivárogtak a tanácskozás termébe két ízben is. Mindakétszer, de különösen először, oly elemi erővel megnyilatkozó lelkesedés szállta meg a tisztes, öreg „atyák"-at is, hogy föl kellett függeszteni a gyűlést. A hazafias lelkesedés lobogó lángja tört elő akkor is, a mikor Simon Ferencz indítványára megbélyegezték ezeknek a nagyidőknek kislelkű kufárait,