Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-05-02 / 18. szám

Szivárvány.* Nagy a gondja ma a szegény felolvasónak. Ezelőtt nem volt nehéz, de most, nyár óta egyéb sincs, mint felolvasás, prédikálás, czikkirás és mindez a legsúlyosabb témákból telik. A háború réme és valósága úgy felkavarta a lelkeket, belenyúlva legbelsőbb életünkbe, hogy igen sokan gondolkodni kezdtek, kik eddig nem tették, írtak és beszéltek, a kik eddig nem tették. A legnagyobb baj mégis az, hogy sok okos ember elmondott mindent, a mit csak el lehetett gondolni s most itt, a saison végén, én mondjak valamit, a mit nem hallottak még s a mit érdemes legyen meg is hallgatni. Általánossá lettek a nagy kérdések s a komoly dolgok hirdetése túlnőtt a keresztyén ajkak és lapok keretén. S én mégis elfogadtam az Ifj Egedet felhívását, hogy ez utolsó estén segítsem ki egy programmszámmal. Reméltem, hogy talán találok valamit, a mit még meg lehet, hallgatni. S míg válogattam a tárgyalandókat, valakivel találkozom, a ki ezt kérdi: „mit olvasol fel? valami újat; te mindig tudsz újat". Erre megálltam gondolkodni: újak-e ezek az eszmék? Hát majd új fordulatban mutatom őket be! Erre találkozom mással: „mit olvasol fel? valami alkalomszerűt, aktuálist úgy-e ? Erre ismét töprengtem : alkalomszerűek-e ezek a gondolatok? Ha vers kellene, mindjárt könnyű lenne, van egy gondolatom, azt kifejtem, ennek az elég és mindenki mindjárt megérti. A saison elején is elég volt egy gondolat. A háború ; ezt nem mi, felolvasók gondoltuk ki, hanem úgy kaptuk és jó pár hónapig fötéma lett belőle. No, éltünk is vele, jobban és többet, mint a mennyire érdekelt volna! De most, Istennek hála, a háború is kezd túlhaladott álláspont lenni, legalább is megvitatás, megvilágítás, értékelés szempontjából. Ezeket a háborús idők nagy gondolatait, nagy érzéseit, nagy változások bizonyságait azonban jó lesz eltenni! Igen tartok tőle, hogy lesz módunk idézgetni belőle ! De ebből most már az következnék, hogy ha a háborúnak már lejárt .az érdekessége és újszerűsége, akkor ismét elég lesz egy gondolat: a béke. Ez azonban, t. közönség, nem gondolat — azaz gondolat is, sőt szép gondolat —, hanem inkább óhaj, vágy, reménység s ha nincs is olyan távol már, mégis hagyjuk, az új saison egyik gondolatának. így hát se háború, se béke? Mi hát akkor az alkalomszerű most? T. közönség — azt hiszem, hogy az előkészülés a békére! Miért erre előkészülni? kérdheti valaki. Nem kell az ! A béke jön, itt lesz, jó lesz, fellélekzünk. A háborúra sem készültünk! Ez igaz; de — baj is volt ám! Hanem ennek legfőbb oka — többek közt — az volt, hogy semmiképen sem kívántuk s így * A Budapesti Ref. Ifj. Egyesület családi estélyén tartott felolvasás. utolsó perczig reméltük, hogy elmarad. Ha csak azt nem vesszük előkészülésnek, hogy egyesek betegápolást tanultak, mások meg a megtérést hirdették embertársainkak, míg „nappal vagyon'. De, azt is hiszem, mivel a béke után való vágy igen erős, mindenki szívesen a szemébe néz ennek, sőt valljuk be, kötelessége is szemébe néznie annak, a ki itt, az ország szivében biztos födél alól nézte a világromboló, rettentő vihart. Most megjön a bátorsága a károgó varjaknak s vészmadaraknak, a rosszhírharangoknak is, kik mások bátorságát is elvették, mert ők gyávák voltak ! A kik mindent ócsároltak, keveseltek, a mit mi elértünk, szeptember óta csomagoltak s még ma is a budai és pesti korzón sétálnák s nem vették észre, hogy még meg vannak s hogy Isten őket is megőrizte, kik csak konkoly voltak a tiszta búza közt. Tehát most, midőn újra az áldott békére vethetjük szemünket, szívünket, mit kell gondolnunk ? Lesz úgy, a mint volt? — Úgy nem lehet. Vihar sohasem azért támad, hogy utána úgy legyen, a hogy volt. Vihar után ledöntött fatörzsek, kitépett virágok, összetört fészkek, égett faágak, elsodort kövek maradnak, melyeket helyrehozni, gondozni, pótolni kell. Igaz, hogy a friss éltető levegő reménnyel tölti el a kertészt, de erősen dolgoznia kell, ha eredményt akar. A mi megmaradt, az életképes. Nos, t. közönség, itt kell vigyáznunk ! A kik megmaradtunk — a lelkünk képes-e a tiszta isteni életre ? Azért tettünk-e valamit a háromnegyed év alatt, mert féltünk — látva az élő Isten haragját vagy, mert hittünk, tudva az 0 igazságát és kegyelmét? Azért tettünk-e, mert helyre akartunk hozni mult mulasztásokat, vagy mert fájt a szívünk mások rettentő szenvedéseinek láttára ? Azért imádkoztunk-e a hazáért, mert benne egy embert akartunk megmenteni, vagy azért áldoztuk volna-e fel azt az egy embert, hogy a haza mentve legyen ?? Azért dolgoztunk-e, mert megváltoztunk, kilöktük a salakot lelkünkből, vagy mert amúgy sem hittünk mást, mint a mit szemmel láttunk s így új, érdekes színben tűntünk fel, mint angyalok, a kikhez eddig igazán nem hasonlíthattuk magunkat ? Azért munkálkodtunk-e, mert minden országban divat volt a katonák gondozása, ellátása, öltöztetése, vagy mert szégyeltük volna magunkat saját magunk előtt is, ha tétlenek maradunk ? Vagy — mindezekből semmi sem volt és gunnyasztó ttunk otthon a padkán — pestiesre fordítva: korzón, zsúron, színházban s egyáltalán még a látszatért sem tartottuk szükségesnek, hogy dolgozzunk, ha már másért nem ? T. közönség! A mit e háromnegyed év alatt féleleni, gyávaság, hiúság hozott létre a könyörületesség terén is, mind el fog enyészni a béke első biztos fuvallatára.