Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-05-02 / 18. szám

istentiszteleteink közönségének), érett, komoly viselkedése nagyon megkönnyítették munkáinkat. Mondom, a legénységgel való lelki foglalkozás nem probléma, annál inkább az a tisztekkel való. Odahaza mosolygunk rajta, mikor egy-egy becsületügyben különbséget tesznek tiszti és polgári becsület között. De ha köztük járunk, egyszerre megértjük, hogy ez csakugyan így van és hogy alatta ők mit értenek. Egy egész különálló világ, felépítve egy csomó tradiczióra, a minek talán a múltban meg volt a maga értelme, de ma semmiképen sem azt jelenti, a mit régen jelentett. A váza, czerim óni áj a, dekóruma megmaradt — a régi tartalom nélkül, az új tartalmat, pedig még ezután várva, hogy majdcsak megjön. Külső kereteire nézve szigorúan megkülöuböztetendő az aktiv és rezervtisztek csoportja egymástól. A kettő keveset érintkezik egymással, a mi érthető is. Más vau amannak, mint emennek a háta mögött. Amaz a vérbeli katona. Emez, bármennyire kitünteti is magát vitézségével, orientáló képességével, találékonyságával, úgy tekintetik, mint a ki csak ideiglenes katona. Elég különösen hangzik, de úgy vau, hogy ha bármelyik tisztitársaságban bemutatkoztam, az első kérdés az, hogy milyen nemzetiségű vagyok. (Egyszer dalmátnak tartottak.) A második, hogy aktiv tábori lelkész vagyok-e ? En aztán elég rebellis vagyok kijelenteni, hogy úgy a multam, mint a jövőm a czivil életben gyökerezik, illetve lombosodik. Csak a közvetlen jelenem van a katonai élettel érintkezésben. Most ebbe a világba bevinni az evangéliumot nagyon nehéz. Majdnem azt mondom, hogy lelki gondozás szempontjából is ez a két osztály van előttünk. A rezerv tisztek — mi vagyunk. Az egyik orvos ma mondta épen, hogy bár zsidó, szívesen olvassa úgy az ó-, mint az újtestamentumot. Az egyik főhadnagy czivilben tanár és presbiter. A másik ügyvéd-presbiter. Van egy századosom, a ki azért akart eljönni az istentiszteletre, hogyha most szünidőre hazamegy, elmondhassa, hogy meghallgatta a tuzlai tábori lelkészt is. És így tovább. Szóval ugyanaz a terrénum, a mi a czivil életben, az ismert kifogásokkal, szavakkal, módokkal, vagy buzgósággal. Nem így az aktív tisztek. Ebbe a világba nagyon nehéz behatolni. Még legbuzgóbb anyagot eddig a róm. kath. vallásúak közt találtam. Természetesen itt is az ő módjukat és előírt vallási módszereiket véve figyelembe. Nem sokat tudnak ugyan vallásuk lényegéről, egyes dolgokat tőlem kérdeztek meg, hogy papjaik ruhája, vagy az istentisztelet egyes czerimóniája honnan származik. Vagy érdeklődnek az egyes vallások közötti különbségek iránt, ha velem beszélnek. Hanem hűségesebben járják templomaikat, legalább mutatnak valami érdeklődést, katonáik előtt a vallási dolgok iránt. Sajnos, az én kálvinista tisztjeimről nem igen mondhatom ezt. Azt már nagy előzékenységnek kellett tekintenem egyik erdélyi kapitányomtól, hogy legalább a legényét, meg a lovászát (mindakettő unitárius) elküldte templomozni. Ö maga még eddig nem tudta rászánni magát. (Egyébként jószívű, kedves, finom úri ember, a ki a legelső koldusnak oda tudná adni az utolsó garasát.) En azt hiszem, hogy a háború után itt is nagy reformra van szükség. Nem csoda, ha az a néhány tábori lelkész, a kik békeidőben működnek katonai szolgálatban, inkább velük tart jóban-rosszban (tisztelet azoknak, a kik a rosszban nem tartanak velük), de semmiféle hatást nem tudnak elérni, mert hangjuk elvész ebben az idegen világban. De ha többen lennének, jobban meg lehetne osztani a munkát, egységessé lehetne tenni az ostromot a régi, megszokott világ ellen. A specziális munkakörnek megfelelő specziális eszközöket kitalálni, alkalmazkodni hozzájuk, a miben lehet és küzdeni ellenük, a hol a magasabb érdek úgy kívánja. Mert így, a hogy ma látom lelki világukat, így nem sokra megyünk velük se háborúban, se békében. Úgy érzem, hogy minket a legénység (őrmestertől lefelé) részére küldtek ide, mert a tiszteknek nem igen kellünk — mint, lelkészek. Szeretnék még valamit arról szólni, hogy ez a négy különböző tábori lelkész, a ki az itteni kórházhoz van idehelyezve, mit jelentenek lelki gondozás szempontjából egymásra nézve. Semmi esetre sem leleplezésre vadászom. Inkább azért említem meg, hogy hátha lehetne ebből is valami hasznot levonni a jövőre nézve. Közös ok és közös czél hozott bennünket itt össze. Meglehetősen kizökkentve eddig megszokott munkakörünkből, de mégis ugyanazon erő által indíttatva és mozgatva, a mi amott hajtott, táplált, erősített bennünket: működünk hol több, hol kevesebb, sokszor napokig nagyon csekély munkában. Ha az útunk más is, a hogy a czélt el akarjuk érni, a czél egy volna: könnyítés a terheken, enyhítés a bajok között, bátorítás, buzdítás a csüggedésben és az Istenországára rámutatás minden körülmények között. Vájjon támogatjuk-e egymást valamiben ott, a hol a lelki világban közös érdekről van szó? Nem. Csakúgy, mint otthon. Mindenki dolgozik a saját kezére, mert a borjúnkban levő okmányra mindegyiknél más nyomta rá a pecsétet. Bizonyos tekintetben barátságos világok, a míg nem a lényegről van szó. De egyszerre nem értjük meg egymást, ha a legnagyobb igazságok, melyek bennünk élnek, kelnek harczra egymással. Akkor többé nem ugyanazon Úrnak sáfárai vagyunk (az egyik a szőllőben, a hova való, a másik a szántóföldön, a hol jobban feltalálja magát), hanem ez a róm. kath. pap, ez a görög keleti, ez a másik, harmadik. Úgy keresem az egy akol, egy pásztort és azt látom, hogy „a hivatalosok" közölt még soká kell ke. resnem. Isten áldja meg Nagytiszteletű Urat, Lapját, olvasóit. » Tóth József\ tábori lelkész. Távíratmegváltásí lapok ^Tt^jsere a Kálvin-Szövetség javára 20 fillérért rendelhetők a Szövetség irodájában (IV. ker., Molnár-utcza 17. szám), j* Jt j* & jt