Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-04-18 / 16. szám

és tanítói könyvtárak intéző bizottsága a megrendelendő munkák lajstromát összeállította, egy történettudósnak, az említett bizottság egyik tagjának ajánlatára és részletes ismertetése után a könyvet a szóban lévő könyvtárak számára megrendelte. A bizottság egyik tagjának szórói-szóra való értesítése szerint : „A népiskolai ifj. és tanítói könyvtárakat intéző bizottságban a könyvet Marczali Henrik nagy elismeréssel szóló ismertetése és bírálata alapján az orsz. ifj. és tanítói könyvtárak könyvjegyzékébe egyhangúlag fölvették." A saját ügyemről van szó, tehát különösen figyelemmel illik lennem a tárgyilagos felfogásra, de épen ebből a szempontból igazán nem tudom belátni, hogy annyian ennyire tévedtek volna s nem vették volna észre azt, hogy itt csak „ásatag szobortöredékekről" stb. van szó. Az ismertetés folyamán a bíráló Kartárs váratlanul Carlyle-ről beszél. Egy „rosszmájú, de nem minden tekintetben igazságtalan" kritikusának szavait ritkított betűkkel idézi, a ki megrója az említett historikus „szegényes szózagyvalékját" stb. Nem lehet feladatom Carlyle-t védeni, kedvem sincs vizet hordani a Dunába. De hogy jutok én Carlyle-hez? A bíráló kartárs holt bizonyossággal tudja, hogy Carlyle stílusát utánozom, ele siet megjegyezni, hogy „P. P. Carlyle-vei csak egyetlen egy dologban: alakjai szeretetében, az értük való lelkesedésben egyezik". (De hiszen előbb azt mondta, hogy alakok a könyvben nincsenek, csak „torsók".)Igazán épen semmi röstelleni valót nem látnék abban, ha Carlyle-t stílus tekintetében tanulmányoznám. Nagy sajnálatomra azonban ennek igen nagy akadálya van : angolul nem olvasok. Fordításban egyik munkáját a franczia forr. történetéről valamikor karczagi tanár koromban olvastam ezelőtt, idestova 25 esztendővel (1891), egy másik, a hősökről írott munkájának fordításából két-három életrajzát. Bizony ennek is van már több mint tíz esztendeje. Azóta nem emlékszem, hogy akár az egyik, akár a másik könyv a kezemben megfordult volna. Másfelé voltam elfoglalva. Stílusról lévén szó, igénytelen véleményem szerint az adott helyzetben a kioktatás czélra nem igen vezethet, hiszen ha az ember virágzó korában (a melyben a bíráló kartárs vau) a mondatok formálását meg nem tanulja, 25—30 évvel később — már késő. De ettől eltekintve is, ha én most a bíráló kartárs szíves útbaigazítása nyomán új dűlőre mennék, ugyan arra a tudomisén hány esztendőre — mi hasznát látná ennek az anyászentegyház? Különben e téren a bíráló (bocsánat, de úgy van) nem egészen következetes a döngetésben, mert igaz, hogy egy helyen így szól: „stílusa . . . tele van igen fülsértő kathedrai fordulatokkal", más helyen a könyvről úgy beszél, mint „a melyet írójának . . . élénk, közvetetlen, egyszerű előadása ajánl". Kifogásolja a bíráló kartárs, hogy a magyar reformáczió munkásait, a kikről a könyv szól, hősöknek nevezem. A hősiesség kritériuma felett lehet vitatkozni, de én minden vitatkozáson túl úgy érzem, hogy azok, a kikről az a szerény igényű könyv beszél — hősök. Végre is a hősiességre tért nemcsak a csatamező nyújt. Nemcsak magam vagyok ebben a véleményben, minden valószínűség szerint ebben a nézetben van az is, a ki könyvének (ugyancsak a Pr. ír. Társ. kiadványa) ezt a czímet adta: „A Belmisszió Hősei". Kemény szemrehányásokkal illet engem a bíráló kartárs e miatt a kifejezés miatt: hitjavitás. Mi is fejezné ki a „reformácziót" a legjobban magyarul? Hitújítás? Azok a munkások az újításnak a gondolatát maguktól elhárították. Igen messzire vinnének és sok helyet foglalnának el az idevonatkozó idézetek. Csak Alvinczy egyik munkájából szorítsunk tért néhány sornak: „Annak okáért, minden rendbeli Keresztyének . . . tegyetek Ítéletet affelől és mondjatok sententiat is, az Jezsuiták tudományaje reghi, avagy akkit Luther és Calvinus tanitottanak. Mert előtetekben költ per viam Appellationis az vesződés felöl való igazlátás. Hogy igy azt, az mi reghi és igaz tudomány, javallyatok, az ki Uy es Hamis, megh vessetök jó lelkiismerettel, minden praejudiciumot es irigyseghet, külső hasznoknak bevonásával . . . eggyiit hátra vetvén." De már Magyari is a vád miatt panaszkodik, mintha a reformátorok újat tanítanának: „Nem is rakodot sohais fejünkre s ez után sem rakodic, hogy mi uj tudomant hirdetnenc," Nem ők újítottak, hanem a középkori egyház. „Addig toldozac földozac hitöket az Papac rendel egymás vtán, hogy im egy nagy vy hit öt, ez mostani Papista vallást konaczolák végre ki", írja ismert munkájában Magyari István. így állván a dolgok, midőn több évvel ezelőtt theologiánk egyik érdemes tanára figyelmemet felhívta arra, hogy a „hitújítás" helyett a „hitjavitást" használjam, mint a mely a reformáczió jelentését lényegileg jobban kifejezi, beláttam ajánlatának helyes mivoltát. Ily értelemben használtam és alkalmazom a szót és ezért kellett a bíráló kartársnak azokat a szavakat vágnia vénhedő fejemhez, a melyek a szíves ismertetésben olvashatók. Egyébiránt theologiai intézetünk említett professzora kijelenti, hogy a kifogásolt szó mellett megáll s azt természetesen minden tekintetben helyesnek tartja. Kifogásolja a bíráló kartárs, hogy Devayról szólván, a Révész Imre-féle életrajzra támaszkodtam. Beismerem, erre támaszkodtam. A bíráló kartárs idevonatkozó tanulmányát (azt hiszem, erre czéloz) több okból nem olvashattam, elég legyen ezek közül egyet megemlítenem. Azok a czikkek a „Theol. Szaklapban" később láttak napvilágot. Önkénytelenül a tollam alá kerül az a néhány szó, a melyet a „Lelkészegyesület" egyik czikkének („A kolozsvári kritikai szellemről") a végén olvastam: „Sok könnyel, vérrel szerzett s megtartott örökségünk, magyar ref. Sionunk jelenlegi munkásai legalább is kölcsönös kíméletre vannak egymás iránt kötelezve". Ide írtam e szavakat, mert úgy érzem, hogy a méltányosság diktálta azokat és viszonyaink között bizony semmire sincsen kevesebb szükség, mint a visszavonásra. De hagyjuk