Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-04-18 / 16. szám

Jellemzéséül annak, hogy az Isten akaratába vetett ezen hit milyen egyszerűen, milyen biztossággal, milyen nyugalmas és harmóniát adóán jelentkezik itt-ott a népnél, erre nézve csak két esetet beszélek el. Az egyik egy hadnagy barátommal történt Szerbiában. Montenegrói területen hegynek felfele lovagoltak. A hadnagynak ki kellett kémlelni valamit. Egyedül indult. De két huszár rögtön melléje rúgtatott: „Mán csak nem engedjük a hadnagy urat egyedül", volt a becsületes rövid mentegetőzés. „De bajotok lesz, Imre. Itt már veszedelmes a vidék — felelte a hadnagy — vigyázzatok!" „Mindegy az, hadnagy uram •— hangzott a kecskemétvidéki huszár felelete — mert úgy is úgy lesz, a hogy odafönn meg vagyon írva felőlünk. Én szoktam ám az írást olvasgatni és szent Dávid is azt mondja a zsoltárokban, hogy az Úr Isten jobb és balkezünk felől vigyáz fölöttünk" . . . íme a halált megvető nyugodt, elszánt bátorságnak a titka a hívő életében: az Isten akaratában való megnyugvás. íme, a predestináczió hitének egy felséges példája a gyakorlatban. A hívő Istenre bízva magát, vég'zi a kötelességét. Vagy ott van a derék Egri Ferencznek az esete, a ki pásztorember Nyírgelsén, Szabolcsmegyében. Régi hűséges cselédje valamelyik szabolcsi nemesi családnak. Jött a behívó és Egri Ferencz is becsillettel, kötelességtudással hagyta ott a családját, öt gyermekét, a juhait s a szabolcsi mezőket. Megsebesült, hazahozták, a jobb karját levágták s most műkezet kap. De az öreg Ferencz már türelmetlen. Őszülő fejével sem tudja megérteni, hogy minek tartják még itt, mit akarnak vele, mikor már úgy is meggyógyult. „Én nem tudom, tisztelendő uram, miért tartanak még most is itt, mikor már meggyógyultam?" Panaszkodik és közben szép, tiszta, becsületes tekintetével néz a szemembe. — „Azt mondják, hogy valami kezet csinálnak nekem, arra kell várnom. Nem kell az nekem. Ha már az Isten úgy rendelte, hogy az egyik kezemet elveszejtsem, megélek én a magam emberségéből is. A pásztorember megvan egy kézzel is. Aztán vannak kis cselédeim ... a legnagyobbik fiam már 12 éves . . . majd segítenek azok is . . ." Megnyugtattam az öreg Ferenczet, hogy mire kizöldiihiek a mezők a szabolcsi sikon, megint otthon lehet. Könnyű dolgom volt vele. Vigasztalnom sem kellett. Megvigasztalta őt az Isten, mikor olyan komoly, becsületes hívő lelkét adott neki, a mely emberek által közvetített vigasztalásra nem szorul. Azóta sokszor eszembe jut a nyírgelsei pásztor becsületes arcza, nyilt tekintete, értelmes beszéde, a ki nem kesergett az öt gyermeke miatt, nem siratta a saját sorsát, hanem Isten által belénk adott nemes önérzettel indult vissza arra a munkatérre, a honnan az Isten a haza érdekében elszólította. Milyen szép lesz majd, mikor ez egyszerű, de harmonikus lélek az unokáinak mesélni fog ! — De állottam nem egyszer olyanoknak ágya mellett is, a kik csendes vívódással, vagy iszonyú haláltusák közepette már ama rejtelmes másik part felé közeledtek. S ha a magyar szó zengése, a magyar imádság szárnyalása, egy utolsó meleg kézszorítás már nem is volt életet megmentő orvosság, mégis csak jól esett annak, a ki már elindult arra, hogy a legfőbb Bíró előtt megjelenjék. És még itt is, a halál előcsarnokában is, ott ragyogott az ilyen emberek homlokán a bízva hívő emberek hitének drágaköve. Milyen mély és erős lehetett annak a prágai katonának a hite, a ki, miután úrvacsorát vett, így tudott megszólalni: „Tisztelendő uram, ez többet ért, mint az egész eddigi élet . . . !" S micsoda lelki erő kellett ahhoz, a mely egy másik magyar katonával történt még az én odaérkezésem előtt Prágában. Nagy beteg volt. Úrvacsorát akart venni. A német ev. lelkész másnap reggelre ígérte. Másnap azonban tévedésből azt telefonálták neki a kórházból, hogy az illető meghalt. 0 azért felment a kórházba, de másokat látogatott, Harmadnap aztán újra értesítik, hogy siessen, mert az illető él és szeretné az úrvacsorát; föladja neki s a beteg fölveszi teljes hittel és lelki erővel. S mikor a rövid szertartásnak vége van, akkor hozza az ápolónő neki az ételeket: „No, kedves Farkas, most már ehetik nyugodtan ..." Kiderült, hogy ez a szegény beteg három napig böjtölt, várt étlenül arra, hogy a pap eljöjjön s ő az ő hite szerint vehesse fel az úrvacsorát. A pap nem volt hibás. S ha az a szegény beteg nagyon szenvedett is, e szenvedésben is csak hitének csodálatos ereje tündökölt. De a legcsodálatosabb és reám legmélyebb hatást gyakorolt beszélgetésem később történt. Befejezésül elmondom röviden, koronájául azoknak az értékes tapasztalatoknak, a melyeket a magyar nép megnyugvással teljes, mély hitéről tettem. Linzben történt. Alig hogy megérkeztem este, haldoklóhoz hívtak. Nagyon súlyos sebesült volt, Hódmezővásárhelyről való kubikos napszámos, Mucsi Ferencznek hívták. Bágyadt apátiával, de mégis örömmel fogadott, úrvacsorát nem vehetett, mert nem bírt már nyelni. A vérmérgezés Összes tünetei megvoltak rajta. Az orvosok hajnalra várták a halálát. De a lelke erős volt. „Három nap múlva haza akarok menni!" — folyton ezt hajtogatta . . . Láttam, hogy az éjszaka csendjében a legjobban ráterelhetem vele a beszélgetést az örökké való dolgokra. Elkezdtem tehát. De előbb kikérdeztem a viszonyairól. Felesége van. Nagyon szerették egymást. Évek óta éltek boldogságban. Sürgönyöztünk neki. Majd rátértem a komolyabb dolgokra. Egész határozottan és egyenesen megkérdeztem, hogy el van-e készülve arra is, hogy a földi hazába nem juthat el soha többé? Azt felelte reá: „Tisztelendő uram, készen vagyok". Másnap még kétszer elmentem hozzá. Csodálatosan erős szervezete bámulatosan győzte a halálküzdelmeket s az volt a különös, hogy az öntudata az utolsó perczig tiszta és határozott maradt. Csak egyszer volt félreértés köztünk, a mikor megkérdeztem: „Ferencz