Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-03-07 / 10. szám

szágának tiszta légköre után, hozzuk le azt erőszakkal is ide alá a föld rögeire, hogy szent legyen ennek minden részecskéje. Mily fölülmulhatatlanul dicső czél, mily hatalmas indító ok a meg nem szűnő munkára, a szép életre. Közben egy szemrehányó tekintet azokra, a kik csak ünneplök. Egy szánakozás hétköznapjaik miatt 1 És egy sóhaj: Krisztus, szánd meg e sokaságot, dolgozz hétköznapjaikért, sugároztass fenséget homlokukra, telepíts mennyországot jobb- és balkezükhöz ! Szeresd és: dolgozz értük ! Szeretet ós munka. Ez a Krisztus. A fiú, a kivel együtt jár széjjel az Atya. A fiú, a ki testvérjóvé tesz. A megváltó, a ki tiszta, mint az ég ós mégis ember, mint az ember. A minden szépség forrása. Jertek, kövessük Őt! Kiss Zoltán. A HÁBORÚ UTÁN. A mult század utolsó éveiben bőségesen ünnepeltük a felvilágosultság századának kiváló eredményeit. A közvélemény csaknem ellentmondás nélkül hangoztatta, hogy a letűnő század az elért eredmények és sikerek dolgában messze túlhaladja az előzőket. Kezdetén óriási harczok riasztották Európa nyugalmát és a nemzetek békéjét. Napoleon leverése után azonban ezek a harczok megritkultak és habár a század közepén az érvényesülésre törekvő uralkodó eszmék felkeléseket és forradalmakat idéztek is elő Európának csaknem minden részében, ezek elmultával mind tágasabb tér nyílott a békés polgári munka részére. Ennek köszönhető, hogy e téren valóban nagy eredményekre mutathatunk rá. Terjedt a műveltség, szilárdultak az erkölcsök, a fokozódó vagyonosság áldásában a nemzetek fiainak mind nagyobb száma részesült. A kiépülő vasúti és távíró-hálózat szorosabb kapcsolatba juttatta az egymástól távol fekvő és semmi érintkezésben nem levő nemzeteket is. A közlekedés tökéletesülése emelte a forgalmat, ily módon megadta az ipar és általában a termelés emelkedésének lehetőségét. Óriási arányokban lendült fel a nemzetek közti forgalom és ennek kapcsán bensőbbé lett az érintkezés. Az évről-évre szaporodó nemzetközi kongresszusok erkölcsi, politikai és társadalmi téren az érdekeknek oly közösségét teremtették meg, a mely azzal biztatott, hogy a nagy és művelt nemzetek között a háborús összeütközések lehetősége jövőre ki lesz zárva. A természeti tudományok művelése számos áldásos találmánnyal jutalmazta a kutatók és vállalkozók törekvéseit. A gépek tökéletesedése folytán a termelésre szükséges munka mindinkább ezekre a gépekre hárult át. Az ember magának inkább csak az irányítást és a gépek karbantartását tekinté feladatául. Ezeknek a találmányoknak hatása nem csupán a béke műveiben nyilvánult meg. Átterjedt a háború eszközeinek tökéletesítésére is. Azok az elöltöltő fegyverek, a melyeket mi még gyermekkorunkban ismertünk és a tökéletesség netovábbjainak tartottunk, kiszorultak a hátultölő fegyverek elől. Ezek később olyanoknak adtak helyet, a melyek automatikus módon látják el magukat újabb és újabb töltényekkel. Hasonló fejlődésen mentek keresztül az ágyúk. Az összelánczolt, vagy kétfejű golyók, a kartács, a pléhdobozba töltött golyók, melyek valaha 300 méternyire jutottak el, idejüket múlták. Shrapnell találmánya olyan golyókkal töltött lövedék, a mely a czélhoz vágódva, vagy már előbb is, szétrobban s e robbanásával hihetetlen pusztulást képes előidézni. Hord 4500 méter távolságra, sőt azon túl is. A 15 fontos shrapnell közel 200 golyót tartalmaz és felrobbanva több száz négyzetméter területen okoz halált és pusztulást. Azután következett a füst nélküli lőpor, majd a gépfegyverek, a melyek talán a legpusztítóbbak az újabb találmányok között, a robbanó anyagok különböző fajtái, a melyek egész mezőket szántanak fel, végül a torpedók és egyéb hadieszközök. Ezeknek köszönhető (?) az, a mi szemünk előtt kifejlődik, a mi hajdanában tisztára képtelenség volt. Mindez nem volna lehetséges, ha az elősorolt találmányokhoz nem csatlakoznék egy másik körülmény, t. i. a nemzeteknek a múlthoz képest szinte csodálatosan megszaporodott gazdagsága. E nélkül nem lehetne harczba hívni, eltartani a fiatalságnak millióit. Milliárdokat fordítanak erre a nemzetek havonként, telemarokkal szórva a békés években félretett forintokat és koronákat. Mindezek a körülmények valóban alkalmasak arra, hogy a sokat dicsért XIX. század haladása tekintetében bennünk bizonyos kételyeket ébresszenek. Azt nem tagadhatja senki sem, hogy a pusztulás arányai valóban megdöbbentőek. Nem túlzó tekintélyek már idáig 4—5 millióra teszik azoknak a számát, a kik e harczban vagy életüket vesztették, vagy megsebesültek, vagy a háború által felidézett ragályos betegségek áldozataivá lettek. Pedig legalább az utóbbiaknak, sajnos, úgy látszik még csak a kezdetén vagyunk. A mi a vagyoni pusztulást illeti, az egyes tételekből nem nehéz kiszámítani, hogy ezidáig legalább is 60—70 milliárd koronára rúg. Pedig a háború befejezése még csak jámbor óhajtás, a melynek megvalósulása a távol jövő ködébe vész. Az észnek és érzelemnek emberei egyaránt felteszik a nagy kérdést, hova fog mindez vezetni ? Váj jon ennek a háborúnak befejezése után nem leszünk-e kitéve annak a lehetőségnek, hogy a megújuló hadi készülődések folytatják a nemzeti erő fölemésztését és le fognak újból kötni meg nem számlált milliárdokat? De hát egyáltalában a mi haladásunk, czivilizácziónk végelemezésben nem szolgálhatna-e egyébre, minthogy növelje a pusztulás arányait s az állam napról-napra terjedő hatalma csak arra volna-e jó, hogy minden kunyhóból kiszedje a harczra képes fiakat és a legtávolabbi völgyekben is elhintse majd a gyásznak, pusztulásnak csiráit? Vájjon, ha mindezeket a fenyegető veszedelmeket figyelembe vesszük, nem leszünk-e kénytelenek arra a gondolatra térni, hogy ebben a sokat dicsért haladásban valami hibának kell lenni, mert a míg az fokozza egyrészt a vezetők kezébe letett hatalmat és megsemmisíti az