Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-02-28 / 9. szám

az önvesztébe rohanó társadalmat felvilágosítani mindazokról a társadalmi bajokról, a melyek már a magyarság legkiválóbb rétegeit is behálózták s a túlkapott szocziálizmus, a raczionálizmus, hedonizmus és okkultizmus és az ú. n. természettudományos, materiális felfogások közepette rámutatott az emberi boldogulás ós boldogság egyedül biztos alapkövére, az evangéliumra. Láttuk a bajokat — úgy a gazdaságiakat, mint a lelkieket -— egész valóságukban. De melyik népét szerető s gondolkozó ember ne látta volna s ne kiáltotta volna oda fennszóval: álljatok meg. Álljatok meg a hitben, ne tétovázzatok, mint a nádszál s ne habozzatok megfogni a Krisztus erős kezét. Láttuk a rettenetes forrongást, a nagy csapásokat, a melyek évről évre sújtják az emberiséget s a melyek meg vannak írvr

a abban a könyvben, a mely az örök életnek beszéde. „Lesznek földrengések, háborúságok, csapások, úgymond, de még ezzel nem lesz vége", még nem következik el a próféták, az igazak, a látók által óhajtott Istenországa. A jelenések könyvének borzalmai szemünk előtt folynak le s épen szövetségünk püspök-elnöke mutatott rá hitének és mély vallásos érzésének egész erejével, hogy már a negyedik pecsét is feltöretett. És még mindig nincs vége, még újabb borzalmakra és csapásokra kell elkészülnünk ! Az isteni szempontból azonban minden egy nagy, felséges czél: az Isten országa előkészítése felé halad. Ez a nagy háború máris felséges érzéseket fakasztott. Míg a csatasorban egymásra rohannak az ellenfelek, a megsebzett ellenséggel szemben is felkél a testvéri, szamaritánus érzés ; a lövészárokban fekvő katonák lelkében a lélek legszebb rózsái íakadnak: a hazaszeretet, a családi érzés; az Istenben bízás, a megbocsátás, az önfeláldozás. Az ideálok újra elfoglalják helyüket s ott jár az élő és elhaló lelkekben az Isten lelkének szárnysuhogása. És itthon? Mikor volt nemzetünk egységesebb, mikor volt az állam gondosabb, mikor volt a társadalom áldozatkészebb, mikor voltak a lelkek vallásosabbak, mikor kerestük az Istent jobban, mint ma?! A zsoltáríró hite kezd minden lélekben meggyökerezni : Istenre bízom magamat, magamban nem bízhatom. Tanúságot tehetek róla, hogy a katonának is ez a legerősebb fegyvere. És ha így magasabb, isteni szempontokból vizsgáljuk a letteket, ne szálljon meg senkit a kicsinyhitűség, mert el fog jönni és el kell jönni annak a szebb és jobb jövőnek, a mit az evangélium s ennek alapján szövetségünk is annyiszor hirdetett. Kétségtelen, hogy munkásságunk ennek a jobb jövőnek előkészítésében megbénult, legjobbjaink közül sokan szolgálnak a haza szent ügyének s mi, a kik itthon lehetünk, egy gondolattal vagyunk elfoglalva, hogy győzzünk, hogy elkövetkezzék a béke s lássuk szeretteinket, barátainkat ép erőben és egészségben visszatérni. De eddigi munkásságunk nem volt czóltalan s hogy helyes úton jártunk: azt a jelen váltotta ki teljes bizonyossággal. Népünk lelki és anyagi megerősítése nagyszerű gondolat... Nem maradhatunk tétlenül e nagy időkben és a bekövetkezendő béke még nagyobbszerűnek ígérkező napjaiban sem. Ha eszközeink ma elégtelenek, hisszük, hogy majd elégségesek lesznek s a mi erőtlenségünk meg fog erősíttetni Az által, a Ki minket munkára hívott. A kételkedők, a kicsinyeskedŐk, a gáncsoskodók, az ellenesek szava elnémul, mert egész bizonyossággal látja majd mindenki a nagy czólt: „a népért és egyházért karöltve működni". A társadalmat bontó erők egyházunkat is megviselték s lehetetlen, hogy a mikor a társadalom mindjobban meg jobban kezd egységes lenni s a nagy tisztító tűz mind erőteljesebben érezteti a maga hatását, lehetetlen — mondom —, hogy ez a nagyra hivatott kálvinista egyház ne álljon egységesen talpra, hogy érvényesítse a krisztusi ideálokat s kálvini erővel ne ragadjon zászlót azokért az ideálokért, melyek nemzetünket igazán naggyá tehetik. Elnökünk, Bernát István, egyik előadásában rámutatott arra, hogy ki is tartana velünk, a rajongókkal, a mikor mi a mi ideálizmusunkkal, altruizmusunkkal még kisebbségben vagyunk. De bizonyos, hogy már a háború után nem leszünk kisebbség. íme látom, hogy máris mind erőteljesebben gyülekeznek a kétkedők is zászlaink alás én bizonyos vagyok benne, hogy elkövetkezik az a jobb jövő, a mikor a Kálvin-Szövetségre már nem lesz szükség, a mikor minden egyházközségünk a legideálisabb Kálvin-Szövetség lesz. Addig is egyet kell szem előtt tartanunk, azt a mi e vészterhes idők légíenyesebb eredménye : hogy a győzelem azoké, a kik erkölcsi erőkkel vannak felfegyverezve, a győzelem azoké, a kik hittel és hazaszeretettel tudnak áldozni vagyont, vért és életet. A számbeli túlsúlyt ellensúlyozza s legyőzi a hazaszeretettől áthatott és Istenben bízó katona. Dávid is legyőzé Góliátot, mert a seregek Urának nevével szállott síkra! A történelem megismétli magát. Jól mondta a német császár: a ki az Istennel tart, ott van a többség s az győzni fog! Igen! Győzni fogunk nemcsak ellenségeinkkel szemben a háborúban, hanem itthon is nemes, szent ideáljainkkal! (phz.) A MÁRIA-ÉRMEKRŐL. (Et de quibusdam aliis.) Mikor e Lap 6. számában olvastam, hogy egy evangélikus főhadnagyot róm. kath. pap temetett el és pedig egészen jóhiszeműen, mert a főhadnagy nyakában egy Mária-érem csüngött, önkéntelenül is ez az idézet jutott eszembe: „régi történet, mely mindig új marad", A római katholikus egyház mesterien és következetesen űzi a maga propagandáját, hogy mindent, a mit csak lehet, a maga részére sajátítson ki. I. István királyunk — állítólag — a boldogságos Szűznek ajánlotta fel országunkat, azért is hazánk „Mária országa", Szűz Mária „Magyarország patronája és nagy-