Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1915 (58. évfolyam, 1-52. szám)

1915-02-28 / 9. szám

asszonya" s bárha aranypénzeinken nincs is többé rajta a Mária-kép, azért a kálvinista, luteránus és zsidó honvéd is a szűz Máriás lobogó alatt ontja vérét a királyért és hazáért. Legközelebb pedig azt olvasom, hogy a gróf Tisza István védnöksége alatt álló hadsególyző-bizottság egyik feladatául a „magyar talizmánok" elterjesztését tűzte maga elé. (Evangélikus Lap, 1915. 6. sz.) E „magyar talizmán" egy kis emlékérem, e körirattal: „Magyarok nagyasszonya — hazánk reménye" ; a kép természetesen Máriát, „Isten anyját"' ábrázolja a gyermek Jézussal. A körirat, sőt talán az egész érem eszméje Csernoch bibornok-herczegprimástól származik. Helyben vagyunk. A kinek a nyakában ez a talizmán csüng, azt egész joggal magáénak, hívének tartja a róm. kath. egyház. Csodálatos dolog! Ha egyszer-másszor a Máriászászlók ellen, protestáns szempontból tiltakoztunk, azzal torkoltak le r. kath. atyánkfiai, hogy a Mária-kép nem felekezeti, hanem országos, nemzeti jelvény és palladium s megtörtént, hogy mikor egy zászlószentelésnél megtagadtam a közreműködésemet, mert a lobogón Szűz Mária képe volt, majdnem rossz hazafinak kiáltottak ki, — de ugyanez a Mária-kép, ha egy érmen a katona nyakában csüng, már nem nemzeti, hanem tisztán róm. kath. jelvény, melynek alapján teljes jóhiszeműséggel könyveli el magának az illetőt a róm. kath. egyház. Régi történet, mely mindig új marad. Valami 20 esztendővel ezelőtt történt, hogy egy Kassával szomszédos község ref. lelkésze, szomorú családi viszonyai miatt, kétségbeesésében golyót röpített a fejébe. A lövés nem volt halálos, azért szerencsétlen lelkésztársamat a kassai közkórházba hozattam, a hol meg is mentették az életnek, bár egyik szeme áldozatul esett. (Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy az illető a szomorú eset után pár nappal önként lemondott a papságról és más pályán keresett boldogúlást.) Betegen fekvő lelkésztársamat naponként meglátogattam. Első napokban igen nagy fájdalmai voltak, később azonban, a műtét után, állapota mindjobban javult. De még fájdalmai közt is mosolyogva beszélte nekem egyik napon, hogy az ápoló apácza minden módon egy Mária-érmet ajánlgatott neki, — „tegye a nyakába, úgymond, a nagyságos úr, majd meglátja, hogy fájdalmai azonnal könnyebbülni fognak". A szegény beteg református pap, hogy nyueta legyen, végre is elfogadta a talizmánt, de persze nem tette a nyakába, hanem ideadta nekem. De ha a nyakába teszi az érmet és meghal, úgy-e bár, őt is „teljes jóhiszeműséggel" magának iktatja a róm. kath. egyház?! Ex uno disce omnes! Ugyan hány ilyen lelket mentettek meg ilyen módon a kegyes apáczák a haláloságyon'' az örök kárhozattól?! De nemcsak a Mária-érmekkel, hanem minden lehető eszközzel és módon folyik a bámulatos tervszerűséggel folytatott róm. kath. propaganda. Kizárólagosan és kifejezetten róni. kath. jellegű jótékony intézetek élére, védnökül vagy díszelnökül előszeretettel választják meg az előkelő ref. urakat és úrnőket, a kik közül a többség örömmel és köszönettel veszi és viseli ezt a „megtiszteltetést" és csak a kisebbségnek van annyi protestáns öntudata és önérzete, hogy ezt a kitüntetést köszönettel visszautasítsa. Szentképekkel, propagáló róm. kath. művekkel előszeretettel ajándékozzák meg róm. kath. részről a protestánsokat. Különösen a nők igen könnyen elfogadják ezeket s ha megnéznénk a prot. úrinők és leányok ima- és énekeskönyveit, nagyon soknál találnánk Mária-, páduai szent Antal- és más egyéb képeket. Hát ezen a téren már egészen más az atyafiak felfogása és morálja, mint a mienk. Én legalább átallanék egy róm. kath. rokonomnak vagy barátomnak Kálvin-képet vagy egy, róm. katholikusokat csépelő füzetet ajándékozni vagy ajánlani, — ők minden szégyenkezés és vonakodás nélkül, sőt valóságos előszeretettel és hivatásból űzik az ilyeneket. Az sem példátlan dolog, hogy az egyik előkelő ref. úrinő, a ki különben vasárnapról vasárnapra teljes buzgósággal van a templomban, régi reminiszczencziák jogán minden húsvétkor elküldi a sonkát és kalácsot szentelni a róm. kath. templomba; a másik pedig, ha valami nagyobb dolog előtt áll, eljön ugyan imádkozni a saját templomába is, de nagyobb bizonyosság okáért szent Antalnál is meggyújtja a gyertyát és beadja a perselybe a maga obulusait. Ilyen példát sokat láthatnak azok a lelkósztársaim, a kik erős kath. környezetben, nagyszámú vegyesházasságban élő hívek körében szolgálnak és — nyitott szemekkel járnak. Végül még valamit arról, a mivel kezdtem, a beteg katonák lelkigondozásáról. A hivatalos és nem hivatalos felszólalások — ha késve is — jó eredménnyel jártak, annyira, hogy p. o. Kassán, a hova, három hónappal ezelőtt, hosszú bajlódással tudtam kieszközölni egy ref. katonapapot, ma már néha 5—6 ref. és ev. katonalelkészt. is lehet egyszerre látni, ha nem is állomáson, de átutazóban. Megindult a sebesülteknek vallásos iratokkal való ellátása is. Mi itt Kassán e tekintetben magunk intézkedtünk még szeptember hónapban ; egyesek és az egyházközség áldozatkészségéből nagyszámú újtestamentumot, Harmatcseppeket és saját kiadású imafiizetet adtunk a sebesülteknek. De szélesebb körökben, annyival inkább országosan, nagyon elkésett a hivatalos intézkedés. Én, e lapok mult évi 47-ik számában (nov. 22.) kértem a hivatalos intézkedést; e felszólalásomtól függetlenül, három ref. püspök úr november 26-án tartott ez ügyben értekezletet (Lelkészegyesület, 1914. évf. 51. szám), melyből az egyet, konvent elnökségét felkérték, hogy a kellő számú tábori lelkészek kinevezése czéljából írjon fel a kormányhoz. így indult meg a dolog, mely ma már egészen megfelelő irányban halad. Négy hónapot ugyan elveszítettünk, de hát, mindig igaz: jobb későn* mint soha. A rettenetes világháborúnak e tekintetben is van tehát nevezetes tanulsága, de azért azt kívánom, hogy nem nekünk, de még unokáinknak se legyen alkalmuk ezt a tanulságot értékesíteni. Révész Kálmán.