Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-06-14 / 24. szám

Jó hosszú ám az út odáig. Pedig mi már nem gyalog megyünk, nem abrakoltatjuk az „apostolok lovát", ha megitatjuk, akkor is harkányi hévvíz üdítő ereje után sajog. Hej ! Vége a régi szép világnak 1 Mikor Patakról, Pápáról baktatott az árva szuplikáns le szép-Baranyába, hogy megkapja Palkonyán a drávai malmok molnárpogácsáját, a márfai szilvásból az „egy rázintás — két toppintást". Pénz, az csak a gazdag harsányi „pógártól* jutott teli borospohár fenekére pottyantva! De adtak neki olyant, a mit pénzzé tehetett. Besenczében egy marok kendert, Czúnban egy kis lenszöszt, Szerdahelyen „tikmonyt", Gordisán csuhájára kötött kukoriczacsomót...! (Innen a históriai hírű „gordisai csomó" !). . . De volt falu, a honnan elharangozták. Garabonczás diák! jégesőt hoz a határra . . . ! Csak a büdösfaiak traktálták meg mindig. Hadd emlékezzék meg szépen a csúnya-nevű falujukról! . . . ... Hej ! régen volt a gyalogjárásnak ez a nagy divatja. Meg aztán a „hosszú fuvar", meg a „rövid". A régi rázós, fakó szekér a döczögős úton ugyan csak „gerinczedző" volt. Nem is volt akkor annyi puhaderekú, „könyörgömalássan"-ember, mint ma. Kivált ha rossz termés volt, a gazda mind fuvarban akarta leszolgálni a „lukmát", utazhatott a pap, ameddig a dereka birta! Lehetett menni, csak enni . . . nem ! * Mi már vasúton robogunk. Egymásután maradnak el a gyönyörű „Ormánság" szivimk-szerette tájai, Terehegy aranynedűs hegye, a hegyoldalról kíváncsian ágaskodó Gyűd, a Garák, Perényiek büszke vára: Siklós. Egy kanyarulat és eltűnik a kúpalakú harsányi hegy kőfejtéstől vérző oldalával. Elmarad az ősi falu is, a hol annyiszor gyűltek egybe az „atyák" vitázni és törvényt tenni. A hegyoldal egymásra boruló sziklabarázdái számtalanszor látták a „tisztelendő szentszéket". A mult század elején is. az új énekeskönyv behozatalakor ide gyűltek össze. A szegény jobbágynép is idejött fölzúdulva, vasvillára kapva még a Somogyszél távolából is. Hogy ők az Ősi énekeket, azt a sok szép régit, hej, dehogy is hagyják 1 A traktus bölcsei szorongó félelmét víg humorral nézte a belsősomogyiak hatalmas kurátora: Pálóczi Horvát Ádám, a nagy költő. A hold ezüstözte már a vidék sápadt képét. Kint zúgott a tömeg, bent a gyáva engedékenység verbuválta híveit. Az imádság harangja után egyszer csak megszólalnak a hegedűk a hegy oldaláról az új énekeskönyv dallamaival. Hullámzik a hang, simulnak a redők, figyel a nép, kulcsolódnak a kezek, kihull az öldöklő szerszám . . . Isten veszi át birodalmát. Majd énekszó hallik. Kizúg belőle a vendégfőkurátor csodás basszusa ... 0 hozatta a bandát, s mit annyi okos fej nem tudott megoldani, megbékítette a szenvedély viharját! Traktus ós nép vele együtt énekeltek a késő éjszakába . . .! így hozták be nálunk az új énekest! Legalább ez az anekdota járja .... Rég porlanak a bölcs ember hamvai. Az új énekes is elavult. Nem ártana megint fegyverre kapatni a népet és odavinni, a hol az a bizonyos „énekügyi bizottság" ülésezik, hogy a mi zsoltárjainkat ne hagyják ki, mert itt mindnyáját énekeljük, a dicséretekből meg többet szalajtsanak, újakat is hozzanak s a mi a fő: siessenek ! * Aztán tovább zihál az asztmás viczinális. Feltűnik a sík kellő közepéből a beremendi hegy, az ördög elhullajtott papucsa a népmonda szerint. Fejtik a kövét s Lippe herczeg czementgyára őröli, zúzza, szitálja porrá . . . , hogy aztán valahol egyszer a kicsiny czementszemek sziklává fogózzanak . . . Mint a mi egyházunk. Hányszor fejtették, törték., zúzták, őrölték ezt is királyi, császári malmok, közös bizottságok és újabban államsegélyek ... De talán majd összefognak a porszemek s sziklává edződnek ebben a vizenyős, selejtes korszakban. Azután elkezdődik az egyformaság: Frigyes főherczeg óriási latifundiuma. Megérkezünk a kis fejlődő gyárvárosba: Pélmonostorra. Vajgyár, fűrésztelep, villanygyár, czukorgyár . . . még a levegő is mind a főherczegé. Ott sürögnek a munkások, az élet sivatagának ezek a fáradhatatlan tevéi, mind a nagyúré! Nem csoda, ha külön, fényes vasúti várópalotája van, jelezve, hogy demokrata országban vagyunk . . . Csak az vígasztal, hogy amott a másik országban gazdag nagyúr és a teve együtt várakoznak s várótermük ajtaja egy „tű foka", melyen egyiknek talán könnyebb átmenni . . .! * De régi, ismerős arczokkal találkozunk. Darvadoznak Alsóbaranya papjai is s feltűnik vidám mosolyával, fürge élénkségével az ifjúsági ügy országos titkára : Megyercsy Béla, az elmaradhatatlan „Ébresztő"-vei. Egy öreg lelkészbátyánk is végigszemléli a ,pesti" uramöcsémet. És aztán ... — áldott, naiv őszinteség — el is zúgja, morogja szíve keservét, hogy az ő unokáját médikus létére elrontották Pesten. Hogy az nem iszik, nem mulat, nem tánczol, fehérnépre rá se néz . . . hanem imádkozik, vizsgázik, bibliát olvas, „diákszóvetségesezik" . . . egyszóval hasznavehetetlen. ... Az ám!! A rosszalása van akkora, mint a főherczeg birtoka. Rá is bízta Megyercsyre, Ő majd kiparczellázza Pesten az illetékes faktorok között Szerkesztő úréknak is jut belőle . . . S a mint végigmér bennünket négyszemmel, mi visszapislantunk rá félszemmel, úgy tűnik fel az öreg, zordon próféta, mintha nála volnának a mennyország kulcsai. A dorozsmai kerekképű czivis járt az eszemben, a ki panaszolva emlegette, hogy alighanem beteg a legényfia. Miért? „Mer' má' két vasárnap nem bicskázott a kocsmába'!" Keresztülrobog a vonatunk a belljei őserdőn, melynek belsejében királyi vadak csordái legelnek. Százezer holdak erdőnek meghagyva, tengernyi vagyon dúvadakra adva. A nép pedig költözik ... ki Amerikába, ki a halandósági statisztikába . . . Egy perezre feltűnnek Laskó, Kopács, Béllye, Darócz csillagos tornyai. Azután a vég-