Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-06-14 / 24. szám

telen árvíz tengernyi tömege. Tiltott szerelemben összecsókolózik a barna Duna, a szőke Dráva habja . . . Hej! szegény Baldácsy-alap! Lesz, tudom, árvízkárosult pap kérvénye elég. Egyházunk pedig szégyenkezhetik, hogy papjai még a XX-ik században is földet túrni, felessel feleselni, bérlővel perlődni kénytelenek, a helyett, hogy a földeket átvehetné a földéhes nép egyházhatóságilag tízévenként és vidékenként megállapított átlagárban ... Ne nagyképűsködjék senki, hogy jó, ha a lelkész mintagazdálkodik . . .! Ehhez ma a fejlettebb gazdasági viszonyok között hatalmas forgótőke és sok idő-erőtékozlás kell, a mivel nem ér föl, ha a pap egy-két sikerült termés után eldicsekedheti: egyél, igyál én lelkem! sok esztendőre eltett javaid vannak! . . . * A víz az úr, a korlátlan erő ! A hatalmas erdőknek csak a koronája látszik, másutt mélyre rejtett nádasokat mozgat a hullám sodra. Iszapba fúródik a harcsa és bajuszával teli csalja a kis halak százaival a nádast, mint az új káplán a fehérnép padsorát. Sárga irisz emeli itt, ott hamvas fejecskéjét. Ott terjeng szélesen nyíló virágaival a vizi tök ; felszínen úszik, mint . . . sok újabb prédikáczió ! Észre sem vesszük a dübörgő hidakat . . . Szlavóniában vagyunk. * Osijek és nem Eszék. Povedálás és nem dallamos beszéd, erőszakos horvátosítás és nem gyáva paktumozás: ez Horvátország. Előttünk pár nappal verték csak be a Máv. iskolája ablakait, mert magyar. Pedig nincs rajta egy névjegynagyságnyi magyar felírás sem. Ott ékeskedtek falai tele dobálva tintásüvegekkel. Egy nép műveltségét a tintafogyasztásról ítélhetjük meg. A horvátok nagyon müveitek! Sietünk is a barátságtalan városból ki a kis Rétfaluba, a vendégszerető papi házba. Oda is elvizitelt a Dráva . . . egész a templom oldaláig. Csak messziről zöldéi a gát fényes háta, mint valami kígyózó vizi szörny. Az egész falu halászik, míg a napsugár végig nem korcsolyázik a víz színén s aztán a habokba merül véres korongja. így merül el majd ez a kis magyar sziget is ősi szép fajával, ezernyi bajával. * Hajnalban indulás Kórógyra. Viczinálisunk nehezen indul, lassan mozog, méltóságosan megy, mint a kánoni vizita ... és minden állomáson annyit, de annyit késik, hogy bátran konkurrálhat az adósegéllyel. Áldott jó vidék ez az elpaktált három, hajdan magyar, most már horvát vármegye. Éles az ellentét a beláthatatlanig elnyúló földesúri táblák és a nadrágszíjjnyira szaggatott parasztföldecskék közt. Kórógyon egész kocsisor vár. Buzgó hívek serény kis lovakkal. Hanem a köves út! Mintha Sztáray óta nem javították volna. A falu tiszta, rendes. A parókhia alig győzi befogadni a vendégeket. S a vendégek alig győzik befogadni azt a pazar reggelit, a mivel a kedves háziasszony kínál. Istentiszteletre gyűlünk. A prédikáczió szárnyalásával versenyre kél a kórógyi nők két szép karéneke. Azután jött a gyűlés. Nemhiába megszoktuk az árvizeket. A tárgysorozat egész zuhatag. Az érdekes megnyitó után Megyercsy szólt az ifjúsági egyesületekről. A tárgyszeretettől áthatott beszéd szinte belénk szuggerálta, hogy kezünkben van a lelkek kulcsa s már-már hajlandók voltunk elhinni az előadónak, hogy még a „Maczkó úr utazásai" cz. műben is evangéliumi tartalom van. Azután Mészáros János, laskói társunk szólt a lelkészi munka nehézségeiről. S hogy a tövisek ne lássanak nagyon," telerózsázta szép stílusával. Fábián Zoltán veresmarti lelkész felolvasása kapcsán a gyűlés lelkesen csatlakozott a „Baranyai Kálvinista Lobogó "-hoz s az őszi-téli idényben azt fogja terjeszteni. Varga Zsigmond mohácsi lelkész fejtegette a nyugdíjas lelkészek egyházi tisztségei kérdését. Fejtegetései élénk viszhangot keltettek. Mi lenne, ha egy traktus fele tisztviselői nyugdíjba mennének, szerteszélednének, még az esperes is és megtartanák tisztüket. . . ? Egy szóval bele kell nyugodni, nem lesznek eztán nyugdíjas „tisztviselőink". * Említsem-é a gondos közebédet? Kontra János értekezleti elnök szellemes felköszöntőjét a felsőbaranyaiakra (köztük a kerület „pénzügyminiszterére", Sógor Endrére), a testvéri együttérzésre. A jó ebéd után könnyű volt barátságos arczot vágni a fotográfus masinája előtt. Megcsodáltuk az ifjú tanító csodaszép rózsáskertjét, elbeszélgettünk a kórógyi néppel, darabos szavú öregjeivel, kedvesen selypítő menyecskéi s lányaival. Lehajolva a föld népéhez, úgy éreztük, mintha erőt, lelkesedést merítettünk volna a küzdelemre. Megható itt a szeretet nyáj és pásztora között. Földre süti szemét egy öreg presbiter, a mikor szó kerül Ágoston Sándor eszéki papságáról. Megrántja sujtással kihányt czifraszűrét ... és úgy mormogja . . . „pedig mi szerettük ! De azért ... ott is fölkeressük ám !". . . Szegény ember! Dehogy is keresed. Majd lesz a Konventnek gondja, hogy úgy eldugja az eszéki parókhiát, hogy rá ne akadj. Saját házával is úgy tett. Prakszisa van már benne . . . Szegény bánkódó gyülekezet! így van az, ha a pap kinő tehetségével, tudásával falujából. Bele kell ebbe nyugodni. Isten rendelése ez. Csak egy baranyai kis eklézsia próbálta meg ennnk ellenszerét. Mikor filiából mátereszkált, odajárult a tisztelendő Szentszók elé : papot kérni. „Akármilyen lesz, csak jusson. Tudjuk mi, hogy szegények vagyunk. Nem is kell nekünk a javából, az elejiből. Jó lesz minekünk az „aljasából* is! . . ... De mit beszélek én kis eklézsiákról, mikor nagyokról is szólhatnék . . .! * Búcsúzunk. Ballagunk. Bandukolunk. Bóbiskolunk. Álmunkban úgy érezzük, hogy a két Baranyának, Sztáray Mihály ősi örökének, egyesülni kellene! De lehet-e egyberagasztani a durván szétdarabolt festményt ? Vagy újat festeni? Mikor csak a tusrajzhoz értünk. Abból is csak az eltussoláshoz! . . . • így volt. Eddig volt. Csányi Sándor.