Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-02-08 / 6. szám

Mert az esperessel szemben, a kihez engem nemcsak a hivatali kötelék, hanem a személyes tisztelet és szeretet is fűz (csak valahogy rovására ne írnák ezt a vallomást !), én nem lehetek és nem is vagyok az „altéra pars". Talán az érem másik oldalának feltüntetése ez csupán, a mellyel Kalassay esperes úgyszólván nem foglalkozik. Csak reámutat ezekben a szavakban: „a rendelkezésre álló eszközök nem voltak mindig elegendők". Bizony nem. Az az anyagi erő, a melyet a konvent az amerikai misszió fenntartására fordít, végtelenül kevés, akár a lelkészek személyi szükségletét, akár az egyházak dotálását vesszük tekintetbe. Küzdünk itt az amerikai gazdag és hatalmas miszsziókkal. Küzdünk az Ő hazájukban, reánk nézve idegen földön és olyan körülmények között, a melyekben őket minden gazdagságukon felül lelkesedéssel fogadja páratlanul álló munkás szeretetébe az amerikai társadalom — reánk pedig ellenséges szemekkel tekint ... Ok a modernül felfegyverkezett Góliátok ... mi a Dávidok, — de nekünk még csak megfelelő parittyánk sincsen . . . Avagy lehet-e még csak parittyának is nevezni azt, a mivel például mi, buffalo-tonawandaiak rendelkezünk, szemben a közvetlen szomszédságunkban levő lackawannai presbyterian magyar misszióval? Amott az egyház rendelkezésére bocsátottak egy 17,000 dolláros, hatalmas nagy telket. Fölépítették reá a presbiteriánusok a 12,000 dollárba került templomot és iskolát. Adtak nekik már 3000 dollárt parókhiaépítésre; dotálják az egyházat évi 1000 dollárral lelkészi fizetés czímén. Adósság nem terheli őket s mindehhez az ottani magyarság, széleskörű gyűjtés útján, alig 2000 dollárral járult. Igaz, hogy ez a 2000 dollár is be van olvasztva a presbyterian egyházmegye tulajdonát képező ingatlanokba. Lelkészének törzsfizetése 1200 dollár, a mely mellett hivatalosan nincsen ugyan stóla, de a gyakorlatban sokkal magasabb, mint nálunk. A lelkész mellett ott van a külön tanítónő. És az egyház működését éber figyelemmel, pénz- és egyéb adományokkal kíséri az amerikaiak rokonszenve. Nekünk Buffaloban van parókhiánk, Tonawandán templomunk. Mind a kettő nyomorúságos. Dotál bennünket a konvent lelkészi fizetés czímén most már 600 dollárral. Törzsfizetésünk 1000 dollár és minimális stóla. Évente 100-150 dollár. Küzdünk majdnem 6000 dollár adóssággal. Fizetünk évente Buffaloban majdnem 200 dollár templombért s a templom hetenként egy órácskára áll rendelkezésünkre. Nincsen egy talpalatnyi helyünk, a hol egy kis iskolát nyithatnánk, egy kis olvasókört, dalárdát stb. szervezhetnénk. Ott két erő működik egy csoport körében, itt egy ember küzködik öt külön területen, a melyeknek csaknem mindegyike több, mint egy óra járásnyira van egymástól. És Hsér bennünket az amerikaiak ellenszenve. (Sajnos, de úgy van! Szerk) Igaz, hogy a mink van: az a mienk s mi fogunk rendelkezni benne erkölcsi és anyagi szempontból mindenkor, jóllehet a tulajdonjog kérdése, az egyház egyéni szempontjából, problematikus. De az az egyszerű ember a tulajdonjog kérdésével nem sokat törődik. Ő csak azt látja, hogy a fényes lackawannai templomot ők használják, papot ők választanak s ma még magyarul énekelnek, imádkoznak benhe stb. és hogy sem adósággal nem kell küzdeniök, sem pedig terhük nincs annyi, mint nekünk. Csak egy példa ez, de a belőle levonható tanulság alkalmazható s ha a mi missziónkat biztosítani akarjuk, alkalmazandó mindenütt. A tanulság pedig az, hogy lássa el a konvent minden szükségessel az egyházakat és kebeleztesse be tulajdonjogát az egyházi ingatlanokra. Nem szabad megengedni, hogy az alig serkedő élet mindjárt sziklákat emeljen. Későbben talán elég erős lesz ahhoz is, de a míg meg nem erősödik : összeroppan alatta. Ha ezt megtette: ellátott bennünket azokkal a fegyverekkel, a melyekkel ellenfeleink küzdenek. Befektetés, tőke kell ide, a mely egyelőre csak erkölcsi kamatokat hoz. És még akkor is csak olyan erősek vagyunk, mint ellenfeleink; holott nekünk, idegen földön harezoló idegeneknek, sokkal erősebbeknek kellene lennünk. De a minimumra okvetlenül szükségünk van, ha élni akarunk. E nélkül a mi küzdelmünk nem egyéb, mint reménytelen martiromkodás. Tessék szétnézni az amerikai nyugati egyházmegye területén. Ott van a mi büszkeségünk és dicsekedésünk, a clevelandi east-sidei egyház. (Lelkész: Tóth Sándor.) Ha jól tudom, a mult évben már deficzittel zárta számadásait, pedig elemi szüksége volna legalább 35—40,000 dollárnyi befektetésre. Megáll, kétségtelenül, így is. De a mostani nyomorgásai közt feladatát teljesíteni nem tudja s így a fenntartása czéltalan. Ott van Pittsburghnak egy kicsiny fiókegylíáza, Springdale, a hol Kalassay Sándor évek óta teljesít fáradhatatlanul szolgálatot. Eljuttatta oda, hogy templomot vehettek maguknak s most már önálló egyházzá óhajtanának alakulni. A konvent által nyújtott támogatás mellett ez képtelenség, de — adja Isten, hogy rossz próféta legyek! — egy év sem telik bele és Springdalen állani fog a presbyterian magyar gyülekezet, learatva Kalassaynak csaknem évtizedes munkája gyümölcsét. Ott van maga a pittsburghi egyház: mit fog csinálni töméntelen adósságával, ha sorra elveszíti a külső területeket úgy, a mint eddig elveszítette már Homsteadet, Mckeesportot, Duquesnet s a mint el fogja veszíteni rövidesen Springdalet és a többit?. . . Ott van McKeesport, egyike legerősebb gyülekezeteinknek, dé hogyan állhatja ki a versenyt, a midőn talán 5000 dollárnyi kölcsönpénzt sem eszközölhetett ki számára a konvent. Magunkról nem szólok: a mi sorsunk talán már akkor meg lesz pecsételve, a mikor ezek a sorok napvilágot látnak. Pénz, pénz kell ide, de sok. Ezen fordul meg minden. Szent mindnyájunk előtt az Eszme, a melyet misz-