Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-12-25 / 52. szám

dent, a mi az életet igazán széppé, igazzá és örök értékké teszi. Nélküle semmit, mondhatjuk igazán. Hányan sóhajtoznak most és ostromolják az eget jajkiáltásokkal: Uram, elvetted mindenemet, életem oltalmát, örömét. Ki törne pálczát annyi sok Rachelnek jajkiáltása és annyi szív keserve fölött? Bizony a mennyei ajándék nélkül milyen hiábavalónak, czél és értelem nélkülinek tűnne fel az élet minden járulékával együtt. És micsoda kínzó, örök gyötrelem lenne minden, a mit itt látunk. Látunk különösen most. Milyen sötét ott künn az éjszaka, mennyi kimondhatlan gyötrelem, mily rettenetes talányai a földi életnek? Ki nem látja most, világosan, tisztán, hogy Krisztus nélkül mindaz, a mi lehetne áldás, öröm — átok és siralom? Igen, épen most a nagy sötétségből árad felénk ez a csodálatos világosság: óh ha elfogadnánk azt, a mit Isten nekünk adott, elfogadnák egyesek, családok, népek, nemzetségek, uralkodók — mindenek, hogyan megváltozna itt minden, hogy szállana alá egyesek és népek életébe már itt a földön átok helyett áldás, szorongató aggodalom helyett egekig ható csodás öröm. Mi módon ne ajándékozna Vele, a Krisztussal együtt mindent. Nem érezzük most a mi szegénységünket, tehetetlenségünket, azt, hogy minden, a mi innen alulról jövő ajándék, bármi csillogó is, boldogságot, békességet nem adhat; nem érezzük-e a nagy ürességet szivünkben, lelkünkben? Alázattal leborulunk és mondjuk: Uram, Te nélküled nincs semmink, de Te benned és a Krisztusban, a kit nékünk adtál, van mindenünk. Itt a földön van sok szorongattatásunk, aggodalmunk, siralmunk, gyilkoltatásunk, de Az által, a kit nekünk adtál végtelen kegyelmedből, mindezekben felettébb diadalmaskodunk ! (P) BÉKESSÉG A FÖLDÖN! Talán egyetlen egy szóval sem követtek el annyi visszaélést, mint épen a karácsonyi angyali üdvözletnek ezzel a szavával. Az érzelgős és érzékenykedő lelkek úgy tekintik a békességet, mint azt a legfőbb jót, a minek az érdekéért fel kell áldozni erélyt, határozottságot, fegyelmet, rendet, kötelességmegkövetelést, felelősségre vonást, szigort. A jó békesség kedvéért szelíd szeretettel, nyájas mosollyal, édeskés, fuvolázó hanggal inkább kérni, inkább csendesen rábeszélni, meggyőzően felvilágosítani, legfeljebb tapintatosan inteni kell, mintsem a prófétai utasítás szerint: gyomlálni, rontani, veszejteni és törni, hogy azután majd lehessen építeni és plántálni (Jerem. I: 10.). És ez a jelenvaló nemzedék, a mely egyenesen visszaborzad, ha ítélettartásról esik előtte szó, nem is akar egyebet hallani, hanem csak, hogy szüntelen arról beszéljünk, a mi az ő békességére, azaz az ő elaltatására, elszenderitésére, álomba ringatására, csendes narkotizálására való. Ha nem lett volna ennek a világnak, avagy csak ne volna a mi mostani időnknek annyi hamis prófétája, a melyik olyan hazug békességről szólott ós ámította el nemzedékről nemzedékre a népeket, ha annak az egy-egy, Isten lelkéből lelkedzett, igazi Jeremiásnak nem kellett volna s nem kellene ma is a Hanániásoknak egész légiójával küzdenie: egészen bizonyos, hogy az angyali köszöntést most nem ágyúk dörgése, nem gépfegyverek ropogása, sebesültek jajgatása és halálra válók hörgése tompítaná el és tenné szinte hallatlanná, hanem az Istennek megváltottjai. a mennyei Atyának gyermekei, az Úrnak örökösei, és a Krisztusnak örökös társai felett zengene új erősségéül, új bizonyságául annak a jó akaratnak, a mellyel az Ég viseltetik a föld iránt. Az az evangélium, a mely békességről szól. békességet ígér, a mely a békességet szeretőket mondja Isten tiainak és a melyik arról biztosít, hogy ha egyszer békességünk vagyon Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, akkor többé semmiféle kárhoztatásunk nincsen és ezt a békességét a világon semmi sem zavarhatja meg: ez az evangélium nem altató szer és az a karácsonyi angyali üdvözlet ott. Betlilehern felett, ébresztő szó volt, melytől álmaiból riadt fel az az alvó világ. Az isteni világrend és kormányzás csak a legfőbb szellemi javakért folytatott szakadatlan és mélyreható harcz után kínál békességet és abban a nagy, felséges és szent nevelői munkában, a mellyel az Isten minket egyenként és az egész emberiséget neveli — mint a zsoltáriró mondja — az 0 vesszeje és botja, a nyomorúságnak idejére, az ütközetnek és hadnak napjára eltett jégeső kincse, a felhő villáma és az 0 mennydörgő szava épen úgy hatalmas paedagógiai eszközök, mint azután könyörületességének, irgalmasságának szivárványa és szeretetének halk, suttogó, csendes hívó szava, a mellyel meghív ahhoz a királyi lakomához, a hol már mindenek elkészíttettek számunkra. Az Isten hadakon, nagy küzdelmeken át jő hozzánk is egyenként, a népekhez, a nemzetekhez is. És viszont nekünk is, egyénenként is, nemzetenként is vér és könytengeren át kell oda küzdenünk magunkat az Úrhoz, a míg, mint diadalmasok, megnyerjük az 0 békességét. Vér, tűz és köd oszlopok, égi és földi csaták járnak Előtte, a melyektől a szem elkáprádzik és a lélek legörnyed (Joel II: 30.) s az apokalyptikus veres, fekete és sárgaszínű lónak és rettenetes vitézeinek és az általuk támasztott iszonyú háborúnak, mely fegyverrel, éhséggel, halállal és a földnek fenevadai által öl, kell megelőznie azt a Hívet és Igazat, a ki fehér lován jő és a ki igazán ítél és viaskodik. (Jelen.: VI: 4—8 és XIX: 11.) A hét pecséttel lezárt könyvnek imé második, harmadik és negyedik pecsétje szemünk láttára töretett fel és a földnek negyedrésze sír, jajgat és nyög a háború szörnyeinek irtózatos tiprása alatt és a vér a lovaknak zabolájokig dagad ezer és hatszáz futamatnyira (Jelen. XIV: 20.): vájjon ezeken a rettenetességeken át jő-e