Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-12-13 / 50. szám

nincsenek földi nagyjavadalmasaink, főpapjaink (főpásztor aink se!). Szent nép és királyi papság vagyunk, az Urnák nagy javadalmasai. Aranyunk és ezüstünk nincsen, de a mi nekünk adatott, azzal pazarul kell bánnunk; a kincseket, a melyekkel a mennyei Király látott el bennünket, két kézzel kell különösen most szerteszét szórnunk. Ha így teszünk, akkor nekünk is lesz drága emlékünk, elismerő oklevelünk. Nem tagadja meg tőlünk Az, a ki nem vetette meg azt a két fillért, a mely az aranyak mellett vettetett a perselybe. TÁRCZA. Esti fohász. Uram, hiába jő az este, Nem hoz nyugalmat a szívekre. Inkább messzi tájra ragad, Hol vérpiros az alkonyat S hol gyötrőn, kínban, könvezőn: Millió ember a mezőn, Kietlen földön, ég alatt, Szenved tűzesőt és havat — S Uram, új ellenség fenyeget! Minden ajk Téged emleget, A végső menedék Te vagy — Uram, itt a tél, jön a fagy! S megdermeszti az életet . . . A ki ellened vétkezett, Most szörnyű büntetést talál. Rohanva siet a halál, Jégkarjait feléje tárja, Könyörtelen ölére zárja, Melytől eláll a szívverés És nem lesz soha ébredés: Enyhe, szelid, szép napvilágra! Csüggedés száll a nagy világra, Mert pusztít és gyilkol a fagy. — Mutasd meg újonnan Magad Uram — és borulj a mezőkre, Hajolj reá a dermedőkre, Kik esdve, sírva várnak Téged S add a szívükbe, add reájuk: A Te egyetlen melegséged. Osváth Eszter. Prágai levél. Második levelemet már Prágából irom. Bécset elhagytam egy időre és pedig különféle okokból. Egyfelől azért, mert a prot. magyarok gondozását néhány bécsi prot. lelkész magára vállalta. Magyar ev. tábori lelkész is van már ott, azóta talán már reformátust is neveztek ki. Igazán baj, hogy okt. 16-a óta oda embert nem találnak. Hiszen ide Prágába is kellene nagyon. De eljöttein Bécsből azért is, mert az osztrák vasutügyi minisztériumtól kapott szabadjegyem decz. 31-én lejár s azt ki kell használnom. Azután meg úgyis vissza kell még oda téruem többször átutazóban. Ilyenkor mindig egy-két napig betegeket is látogatok. Végül pedig Bécsben még nagyon sokan gondoskodnak a mieinkről, erre északfelé már kevésbbé, különösen a kisebb helyeken. Prágába deczember 4-én érkeztem. Mindjárt felkerestem Wolf Emilt, a német ev. lelkészt, a ki igazán lekötelező szívességgel segített mindenben, A csehek itt, mint hallom, orosz barátok. Feléje sem néznek a híveinknek. így a cseh ref. papot fel sem kerestem. Wolf lelkésznek igazán nagy hálával tartozom. Sopronból kapott már magyar iratokat s azokat is osztogatta. Nagy örömömre arról is értesültem, hogy néhány itt lakó magyar úrnő nagyon szép munkát végez elhagyatva élő fiaink között. így különösen Rippl műegyetemi tanár felesége és leánya, a kik reformátusok is, minden idejüket a magyar katonáknak szentelik. Eltávozásom után ők fogják a magyar iratokat Wolf lelkésszel együtt osztogatni. Prága különben tele van sebesültekkel és közöttük nagyon sok a prot. magyar dunántúli evangélikus, azután szatmári, szabolcsi, borsodi, abauji reformátusok vannak most legtöbben. Néhányan vettek úrvacsorát is. Mindenütt nagy az öröm a magyar szó hallatára. Róm. kath. tábori lelkész is van itt, de iratokat nem osztogat s így igen gyakran nehéz helyzetben vagyok, mikor róm. katholikusok is kérnek tőlem mindenfélét. Sok levelet is írok az olyan katonák érdekében, a kik nem kapnak hazulról levelet. Rendesen a papjuknak írok. Hadd legyen ez is olyan alkalom, a mikor a lelkész szeretetteljes gondviselését érzi a nép. Egy ref. tanító is fekszik itt, szerencsére már gyógyulóban. De egyike a legszomorúbb képeknek az a szoba, a melyben egy tiszáninneni ref. pap fiatal zászlós fia fekszik. Egyedül van a szobában. Künn siralmas ködös eső, az ágyban a nehéz sebesült. És mégsem a testi, hanem a lelki szenvedés látszik meg rajta nagyon. Megkérdezem, hogy mi a sebesülése ? Fáradt balkezét szó nélkül felemeli, lehajtja a takarót magáról: a jobb karja hiányzik . . . Most várja az édes anyját ... A szomszédszobában egy 17 éves kis kassai zászlós. Azt is ma operálták. Jobb karja nincs többé... így megy ez szobáról szobára. De a lőtt sebek még nem a legrosszabbak; sokkal kegyetlenebb ennél a fagyás. Egy szegény magyar legénynek Bécsben mind a két kezét és mind a két lábát le kellett vágni. Az ilyennek a vigasztalás igéit odavinni: elcsüggesztően nagy és nehéz feladat!... ^ Az azonban a legnagyobb baj, hogy sehol semmi adat, a mely szerint keresni lehetne a magyarokat. Csak úgy hallomásból s esetleg a katonák vagy a helybeli lelkészek útján. És ha bekerül az ember egy nagy 1000 ágyas kórházba, bizony csak szobáról szobára menve nyomozhatja, hogy merre vannak a mi sebesültjeink. Azután a folytonos csere és változások ! Nem is merem azt állítani, hogy egy ilyen nagy helyen minden kórházat fölkereshetek. Nagyon lassan mennek az ilyen láto-