Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1914-11-22 / 47. szám
tában úgy hat reám, mintha valami rettenetes ütést mértek volna a szívemre. Szeretném el nem hinni, letagadni, magamtól elűzni, ám csakhamar bizonyossággá válik előttem, hogy ennek az én népemnek a lelkében valami űr támadt, abból valami elszállt, valami hiányzik. És most már olvasni is tudok abból a leírhatlan kifejezésből arczukon, mely eddig is megdöbbentő hatással volt reám, de a melyet nem értettem. Bizony az én embereimnek eddigi nagy önbizalma hirtelen megrendült! És . . . és „az én szívem reszket, az iszonyúság elrettentett engemet, a kívánatos éjszakát is nékem félelmetessé tette (Jes. 21.4 .) ... A rohatyn-knihiniczei magaslatokon, a három napos csatában rettentő feleletet kaptak tiszavidéki atyámfiai mindarra, mi bennök eddig lelkesültség és tűz, elszántság és dacz, akaraterő és magabizás, bátorság és harczi láz, mindenekfelett pedig a gyors sikernek reménye volt. Még mindeniknek ott élt a lelkében Szerbia ellen való fölvonulásunk fényes emléke, ínég mindeniknek a szívét megdobogtatta, büszke önérzettel töltötte el utunk Pancsovától Stryjig: mennyi biztatás, mennyi szeretet — megújulva, fokozódva állomásrólállomásra I A virágot nekünk tarolták le lánykezek, a gyümölcsfa termését nekünk szedték meg jóságos anyókák ; a bizakodó reménység, a szíves jókívánság nekünk szólt, a válás könyei értünk folytak s a nagy diadalok, a nagy győzelmek után örvendetes találkozásra minket hívtak, minket vártak vissza. Jóknak, erőseknek, hősöknek láttak bennünket az otthonmaradók: jóknak, erőseknek, hősöknek éreztük magunkat mi is. Oh annak az ünnepeltetésnek habzó italából micsoda mámor született! Es ebben a mámorban az önbizalom lángja ott ég a szemekben, a tettvágy ott feszül a karokban. Csak jönne már a pillanat, mely szembeállít az ellenséggel, hogy letiporhassuk, legázolhassuk, megsemmisíthessük azt, — a pillanat, melyben „kezembe adod az én ellenségemet". Csak a ki magafeledten tud lelkesülni, remélni, csak annak lehet a kijózanodás, a csalódás fájdalmasan megrendítő. A ki a honfiúi felbuzdulásnak, a hazaszeretet daczos fellobogásának, a hadbavonulássziilte lelkesültségnek, a nagy elhatározások- és akarásoknak idején csak a türelmetlenül vágyott győzelmes végét látja, melyet biztosra veszen, a nélkül, hogy számadásában ott lenne annak megfontolása, hogy a diadal útjának mérföldjelző köveire a nehéz szolgálat fáradalmai, az álmatlanul átvirrasztott éjszakák, kibeszélhetetlen megpróbáltatások, tenger szenvedés vannak írva s hogy minden lépésénél váratlan akadályokba ütközhetik, hol megbotlik vagy épen elesik: az ilyennek önbizalma hamar megrendül, ha a nehéz próba ideje beköszönt. A szilaj fellángolás s a korai csüggedés édestestvérek! Nem ezek, de egészen más életelv az, a mi által az igazi harczosok „országokat meggyőztek . . . eröseklcé lettek a viadalban, az idegeneknek táborát megfutamították". (Hebr. 11.33-34.) Az első ütközettől, az első próbától féltettem embereimet s valami fájdalmas büszkeséggel láttam, majd hallottam a sebesültjeiktől, hogy az ellenségnek embersorokat elseprő fegyvertüzében, halálos zúgású gránátjainak, vésztzizegő srapnelljeinek villámai és pusztításai között megállották a helyüket. Hősök voltak. Oroszlánbátorsággal harczoltak, halálmegvetéssel mentek rohamra s ha visszavettettek, újra meg újra kezdték, magukkal ragadva tisztjeiket is, kik őket vissza akarták tartani. Hősök voltak s hiszem, hogy azok lesznek ezután is. De midőn a háromnapos csata végén az ellenség túlereje miatt a visszavonulás elrendeltetett s az elfoglalt pozicziókat el kelle hagyniok: a modern ütközetnek minden iszonyatossága akkor kezdett igazán a lelkükre nehezedni. Es a siettetett menetelés alatt valami nyugtalanító, tépelődő érzés vesz erőt rajtok. Mintha csak most hallanák igazán a Rohatyn alatt először hallott borzalmas hangversenyt, mely minden ideget a végsőig feszített, mintha csak most tárulna eléjük igazi megrázó voltában az a látvány, melyet az elesett bajtársak véres tagjai, roncsolt tetemei a harczmezőn nyújtottak, mintha csak most eszmélnének rá igazán arra a dermesztő tudatra, hogy az ellenség száma nagy, túlnagy, melynek tömegével szemben minden jóigyekezet, önfeláldozás csak részleges sikerre vezetett. És a korábbi bizakodást, hogy ellenállhatatlanul fogunk előrehaladni, a naiv hitet, hogy Oroszország szívóig verjük az ellenséget, ez az első rettenetes összecsapás elmosta, kiölte. Egész világuk annyira a biztos győzelemre volt hangolva, hogy most / a hirtelen csalódás érzése szívük legfájóbb húrját reszkettette meg. Nem gyávaság volt ez, csak önbizalmuk megroppanása, nem félelem, csak tüzes képzeletük részegítő italának mámorából való keserves kijózanodás. Es a hirtelen visszahatás oly intenzív volt, hogy annak fájdalma szinte odavósŐdött arczukra . . . „Ez a mi Tiszteletes Urunk, a ki minket Révaújfalun elbúcsúztatott" — mondja a mellettem elhaladók közül egy közlegény, első tábori istentiszteletünkre czélozva s a hangjából annyi s oly nehéz keserűség szól, hogy valami végtelen szánalom fog el. Nem tudok tovább a kocsin maradni. Le kell szállnom, közéjük kell mennem. Ez az ő fájdalmuk nekem talán még jobban fáj, mint nekik. S már ott vagyok köztük. Pihenőre megállunk az útszélen. Talán egy század. És érzem, hogy valamit mondanom kell nekik, valahogy meg kell szakítani a lelkökre nehezedett csüggedés felhőjét. De mit és hogyan szóljak ? Vagy . . . „ne legyetek szorgalmasok, mimódon és mit szóljatok . . . ?" (Mt. 10.1 9 .) — Mi a bajotok, emberek, hogy oly hangtalanul ballagtok? Nehéz a borjú, terhes az út, hogy olyanokat sóhajtoztok? Hol a tréfás, a nótás jókedvetek? Hej, ha most látnának az otthoniak, rátok se ismernének . .. Hát annyira rátok ijesztett a muszka ? . . . Hogy sokan vannak?! Mióta számlálja ellenségét a magyar ember? Mióta ijedezik tőle a hívő ember? Atyafiak! „Ne féljetek tölök! A nagy és rettenetes Úrról megemlékezzetek és
